2017. október 20. péntekVendel
13°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
tgm.transindex.ro

A SZERB NÉP BARÁTJÁTÓL

Levél a szerb miniszterelnöknek

utolsó frissítés: 10:12 GMT +2, 2013. március 13.

A vérző orr fáj, a megaláztatás traumatikus. Az érzés, hogy bánthatják az embert csupán amiatt, mert az anyanyelvén beszél, félelmetes. És a félelem megbetegít.

Kedves Ivica Dačić,

ön talán furcsállja, hogy baloldali magyar értelmiségi ír önnek levelet ismeretlenül. De hát közéleti pályája során megszokhatta a meglepetéseket.

Levelem tárgya viszont aligha meglepő: szóba szeretném hozni, hogy az ön hazájának Vajdaság nevű, pillanatnyilag még autonómiát élvező tartományában egyre sűrűbben bántalmaznak az utcán meg a kocsmában embereket azért, mert magyarul beszélnek, vagy azért, mert tudják róluk, hogy magyarok. Ezért az ön kormánya már kapott szemrehányásokat. Mint ahogy azért is, mert az ügyek kivizsgálásakor a hatóságok nem bizonyultak pártatlannak, hajlamosak voltak a kisebbségi magyarokat hibáztatni. Pedig több évszázad tapasztalatából tudjuk, hogy a többség és a kisebbség közötti konfliktusokat általában az erősebbik fél szokta kezdeményezni – a régi oroszországi pogromokat sem a kisebbségi lakosság szervezte az oroszok ellen. Ön bizonyára már unja is ezeket a bírálatokat és vádakat. Unalmasak is.

Az egész téma roppantul egyhangú. Beverik emberek orrát, mert olyan népcsoporthoz tartoznak, amely a többség szenvedelmesebb elemei számára népszerűtlen, szokatlan vagy ellenszenves. A vérző orr fáj, a megaláztatás traumatikus. Az érzés, hogy bánthatják az embert csupán amiatt, mert az anyanyelvén beszél, félelmetes. És a félelem megbetegít. Ez a világ rendje – mondhatná valaki unottan, de remélem, hogy ön nem így gondolja.

Ámde megkérdezheti: és ön, uram, aki szépen síkraszáll a fajtájabéliekért, hol volt, amikor dörgött az ég, és a NATO Szerbiát bombázta? Szerencsére azt felelhetem, hogy itt voltam – meg az Amerikai Egyesült Államok keleti partján voltam – , és nyilvánosan tiltakoztam. Ezt nem azért mondom el önnek, hogy mintegy benyújtsam a számlát. Nem azért tiltakoztam, hogy evvel majd előnyöket – vagy akár csak méltányos bánásmódot – csikarjak ki azoknak, akik természetesen közel állnak hozzám: a kisebbségi magyaroknak. Hiszen magam is az vagyok, Erdélyben nőttem föl, még sötétebb időkben, mint a mostaniak.

Azért említem meg, hogy láthassa: itt a szerb nép őszinte barátja beszél (és egészen a legutóbbi időkig nem volt nagy élvezet „szerbbarát” hírében állni, higgye el), aki ráadásul meggyőződéses internacionalista – ami, látja, nem azt jelenti, hogy ne volnának emberek, történetesen magyarok, s közülük is az erdélyiek, akikhez az emlékek közössége és a hasonlóságból fakadó melegség kapcsol, s ezt persze nem is bánom. De ez se volna több, mint captatio benevolentiæ, bár az ön jóindulatára bizony rászorulunk.

A fő ok az, hogy Jugoszlávia fölbomlása: tragédia. (Ebben teljesen egyetértek Rastko Močnikkal, a nagyhírű szlovén társadalomtudóssal.) Tragédia az egykori Jugoszlávia megsebzett, elkeseredett népeinek. Sokan azt hiszik, vagy inkább csak: azt hitték, hogy az Európai Unió majd meghozza a nyugodt, békés, „normális” polgári demokráciát. Elég egy pillantást vetni a görögországi, bulgáriai, szlovéniai tüntetésekre, a súlyos alkotmányos és közjogi problémákra Magyarországon és Romániában, az etnikai konfliktusokra és az etnicista-rasszista szélsőjobboldal előretörésére mindenütt, még Ausztriában is (ezek mind az Európai Unió tagállamai), hogy kitessék: az EU önmagában nem old meg semmit. A valódi Európai Unióban csak azok vannak, akik mind a schengeni övezet, mind az euróövezet tagjai (ez a két minimális föltétel, amely csak együtt jelent valamit), és ez a belső mag is hanyatlik, egyre kevésbé demokratikus. A kis kelet-európai államok aligha állnak meg a saját lábukon, de az EU nem helyettesítheti a félperiféria szegény országainak és népeinek az összefogását.

Az az arrogancia, ahogyan Nyugat-Európa kilökte Romániát és Bulgáriát a schengeni övezetből (miközben egyre fokozódik Nyugaton a kelet-európai munkakeresőkkel szembeni etnicista ellenszenv), csak erősíti ezt a benyomást, mint ahogy a Szerbia és Macedónia belépését illető tárgyalások elhúzódása se sok jóra utal. S itt még nem is szóltam arról a lehetetlen gazdaságpolitikáról, amelyet az EU és az IMF próbál meg a térség államaira kényszeríteni.

Azt szokás mondani, hogy a demokráciának csak etnikailag egységes államokban van némi esélye, mert ha a politikai kisebbség egyben etnikai kisebbség (és megfordítva), akkor a többségi elv érvényesítése a gyakorlatban majdnem elkerülhetetlenül diszkriminációhoz (hátrányos megkülönböztetéshez) vezet. Sajnos erre sok a tapasztalati bizonyíték. A régi Jugoszlávia föderatív-autonomista rendszerét is csak a „fölvilágosult abszolutizmus” titói változata garantálhatta, a piaci ultrakapitalizmus és a liberális demokrácia kombinációja szétrobbantotta; majd – a szörnyű háború után – instabil etnikai államocskák jöttek létre, s a mégis megmaradt kisebbségeknek vagy el kellett menekülniük, vagy elűzték őket (mint a horvátországi – krajinai – szerbeket). Még a mintaállamnak tekintett Szlovéniából is kiutasították a többi exjugoszláv köztársaságból származó személyeket. Az etnikai származás tekintetében semleges állampolgárság – amely a társadalmi igazságosság szükséges peremföltétele az ún. polgári demokráciában – eszménye sorvadni látszik. Tessék csak megnézni az Izrael és az Egyesült Államok határán magasodó falakat és kerítéseket.

Ha az egyes államokban kialakuló politikai közösség (nemzet) etnikai jellegű, akkor a társadalmi igazságosság és az állampolgári jogegyenlőség lehetetlen.

De a stabilitás is, a köznyugalom is.

Az az erős állam, amely egyrészt hiánytalanul érvényt tud szerezni a hatályos törvényeknek az állam fönnhatósága alá tartozó egész területen, másrészt az illegitim kényszertől (szélsőséges esetben: erőszaktól) meg tudja védeni valaminő okból fenyegetett állampolgárait. Magyarországon azt képzeljük, hogy az államunk erős – panaszkodnak is erre némelyek – , holott ez az állam képtelen megakadályozni, hogy már betiltott fasiszta, paramilitáris rohamosztagok masírozzanak cigányfalvakban és cigánynegyedekben. Ezeknek a törvénytelen félkatonai egységeknek a nyílt szimpatizánsai és védnökei ott ülnek a Magyar Országgyűlésben.

Szerbiában, kedves miniszterelnök úr – ha most az egyszerűség kedvéért el is tekintünk a Szandzsák problémagubancától – , a szerb állam láthatólag nem képes elejét venni a temerini, óbecsei, szabadkai és újvidéki magyarellenes incidenseknek. Azon kívül, hogy ön kíméletlenül rendet csinál – úgy is mint belügyminiszter – a helyi rendőrségen, és eléri, együttműködve a vajdasági tartományi kormányzattal, hogy ez a rendőrség betartsa és betartassa a törvényt, és – az állam más szerveivel együtt – eleget tegyen Szerbia nemzetközi kötelezettségeinek, arra lenne szükség, hogy ön ellátogasson mondjuk Temerinbe, találkozzék az ottani magyarokkal, kifejezze részvétét, és közölje: a vajdasági magyarok a szerb haza egyenrangú és szeretett polgárai, s azt, hogy önnel gyűlik meg a baja annak, aki magyar nemzetiségű, törvénytisztelő szerb állampolgárokra meri emelni a kezét. Nem elegendő, ha általánosságban elítéljük az erőszakot akárkivel szemben, vagy ha a közbiztonságról rebegünk ájtatos szentenciákat.

Ha emiatt ön elveszít néhány soviniszta szavazatot, ez csak növelni fogja az ön és politikai családja iránt érzett tiszteletünket.

S mivel ez a levél nyílt levél, nemcsak önhöz fordulok, hanem a szerb civil társadalomhoz, a szerb értelmiséghez és a szerb sajtóhoz is. Drága barátaim, az önök helyzete nem könnyű. Az önök nevében, de az önök hozzájárulása nélkül elkövetett vétkek miatt – és nem ritkán: ürügyén – a szerbeket, a „Balkánt”, „Bizáncot” és az ortodoxiát két évtizede démonizálják azok, akik vélelmezik, hogy ők „a Nyugathoz” tartoznak, s akik azt negélyezik, hogy „a demokrácia” a katolikus és protestáns Nyugat tartozéka, s hogy a pravoszláv (görögkeleti) „paraszti” társadalmak leszármazottai afféle vadak, s ki vannak taszítva a liberális paradicsomból. Az efölött érzett fölháborodás indokolja az olyan kiváló emberek túlzásait, mint Peter Handke. De ez bocsánatos bűn, ahogyan a gyöngébbek védelmében elkövetett bűn mindig bocsánatos. A délszláv háborúban Szerbia volt a vesztes. Akármit vétett, mindig a vesztes a gyöngébb. Inkább úgy tévedjünk, mint Peter Handke, mintsem úgy, mint Alain Finkielkraut.

Önöknek nem azért kell a bántalmazott vajdasági magyarok védelmére kelniük, mert így javíthatják Szerbia nemzetközi megítélését – erre rajtunk kívül amúgy se fog figyelni senki – , hanem azért, mert ez erkölcsileg így helyes. A sebek akkor fognak begyógyulni, ha önök megmutatják, hogy a politikai közösséget (a nemzetet), amelyhez önök tartoznak, nem az etnikai önzés, hanem a társadalmi igazságosság és jogegyenlőség univerzalista éthosza tartja össze. Ha senkit nem szabad bántani azért, mert az, aki.

Ön, miniszterelnök úr, megteheti, hogy nem segít. Legyinthet, mondván, hogy ugyan miért kell ekkora cirkuszt csinálni néhány ökölcsapásból. Meg hogy a temerini és óbecsei magyar srácok is megérik a pénzüket.

De ha nem teszi meg, akkor Szerbia gyönge marad. Gyönge ország, amely a saját lakosait nem tudja vagy nem akarja megvédeni. Ha nem teszi meg, akkor ön nem jó hazafi.

Mindannyiunk érdeke, hogy cselekedjék.

Ehhöz kívánok sok bátorságot és sok szerencsét.

Kelet-európai üdvözlettel,

Tamás Gáspár Miklós

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!