2017. aug. 20. vasárnapIstván
23°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
tgm.transindex.ro

CSAK ADY A CSODA

Száz esztendő

utolsó frissítés: 10:42 GMT +2, 2013. január 7.

Száz évvel ezelőtt Adyn kívül senki se látta, hogy Erdélyt elvehetik. Mert az országokat, dombvidékeket, folyópartokat el szokták, el lehet venni.

Száz esztendeje, a Huszadik Század 1912. november-decemberi számában jelent meg Ady Endre írása, evvel a címmel: „S ha Erdélyt elveszik?”

Újra megjelent ez az idén is (Ady Endre: A világosság lobogója alatt, szerk., vál. Ferencz Győző, Bp.: Nap Kiadó, 2012, 304-307). De mintha Horváth Zoltán óta (Magyar századforduló, Bp.: Gondolat, 1961, 1974) nem olvasta volna ezeket a szövegeket - Adynak és a szövetségeseinek a politikai szövegeit - senki. Ismerni persze ismerte néhány szakember, de komolyan venni az effélét nem volt szokás. (Ady erdélyi tárgyú írásai és erdélyi írók Ady-írásai kissé rendetlenül ömlesztve megtalálhatók ebben a nagyon érdekes kötetben: Jelek és csodák. Ady Endre és Erdély, s. a. r. Sas Péter, Bp.: Noran, 2008.)

Száz évvel ezelőtt Adyn kívül senki se látta, hogy Erdélyt elvehetik. Mert az országokat, dombvidékeket, folyópartokat el szokták, el lehet venni. Oda lehet adni. El lehet cserélni. Senki se látta ezt meg Erdélyt meg a románokat Budapestről vagy Pozsonyból vagy Gesztről, de talán még Kolozsvárról se. Csak Ady, mint annyi más dologban. Az az Ady, akit a két világháború között a hivatalosság, de végül még a Nyugat is politikai analfabétának nevezett, az utóbbi persze finomabban és áttételesebben. Az ő hatására nem voltak a népi írók irredenták (ha mindenféle egyebek is voltak, irredenták nem voltak), s ugyancsak az ő hatására nem voltak irredenták a szociáldemokraták meg az októbrista emigráció. Ady korában tisztán látta a nemzetiségi kérdést Jászi, Szabó Ervin, Kunfi, de azt még ők se, hogy Erdélyt elveszik. Akik a süvöltő sovinizmus korában - s ez a kor volt mai tudatlanok szemében az aranykor, a „liberális” cs. kir. Magyarország: választójog nélkül, tüntető munkásokra és nemzetiségiekre leadott sortüzekkel, etnikai megkülönböztetéssel és üldözéssel, gyalázatos sajtópörökkel, antiszemita és ultranacionalista tömeglapokkal - szolidárisak voltak a régi Magyarország nemzeti kisebbségeivel, még ők se tudták elképzelni, hogy Erdélyt elvehetik. Csak Ady. Mint ahogy annyi mindent csak ő tudott, azt is, hogy minden nemzet szocialistái majd elárulják az Internacionálét, és hanyatt-homlok rohannak az imperialista világháborúba együtt a reakcióval, az ipari nagytőkével, a császárokkal, az államegyházakkal és a szoldateszkával. Csak ő nem állt be őrjöngő népek közepébe.

„Hiszen én nektek adom Erdélyt, ha kell, Aradig és Mármarosszigetig is, a magam külön hazácskáját [a Szilágyságot] szintén, de nem hal-e majd bele ebbe Románia, akit én szeretek, s akinek én önzetlenül s már régen álmodom a legfényesebb jövendőt?” - írta Ady száz esztendővel ezelőtt.

Isten tudja. Lehet, hogy már rég belehalt, s nem vette észre senki.

S ki álmodja ma Romániának önzetlenül a legfényesebb jövendőt? S ki szereti? A románok se.

Emlékszik rá valaki? „Erdély néhányszor ország volt, társadalom, muszájból is a nyugattal szövetkező, protestáns és a kor engedelme szerint haladó is, s Magyarország pedig - nem volt.” Már csak azért is nehéz rá emlékezni, mert a magyar protestantizmus szellemileg halott, pedig „…sehol a szektáknak, tehát a lelkek forradalmának bujább talaja Erdélynél nem volt”. A reformációnak köszönhettük, hogy „…saját kultúrára az az Erdély iparkodott, melynek románjai például bibliafordítást magyar fejedelmek által kaptak”. (Mellesleg a protestáns térítés a románok között - hiszen ez volt a cél - nem sikerült.) A protestantizmus annyira ismeretlen már, hogy az idén Magyarországon megrettent és fölháborodott a közvélemény a Heidelbergi Káténak (1563) - a református dogmatika összefoglalásának - azon a régi, egyszerű tételén, hogy a mise: istenkáromlás.

Ha valaki figyelmesen olvasta Jászi és Kunfi írásait a magyarországi nemzetiségi kérdésről, aki hallott Mocsáry Lajosnak, a Függetlenségi Párt hajdani elnökének a sorsáról - akit kiközösítettek, miután szóvá tette a nemzetiségekkel szembeni igazságtalanságokat, s aki ezért csak a karánsebesi román választók jóvoltából juthatott be az Országgyűlésbe, ahol leprásként és páriaként kezelte mindenki - , tudhatta, még akkor is, ha csak magyarul értett, hogy mi következik. De Ady jobban olvasta a radikális és szocialista társadalomtudósok munkáit, mint ők maguk. Mert ő bátrabb és mélyebb volt még náluk is. Tudta, hogy Erdélyben és a Részekben egyre nagyobb a már legalább másfél-két évszázada fönnállott román többség, hogy a románoknak nincs szóra érdemes politikai képviseletük, noha középosztályuk gazdaságilag egyre erősödik, bár értelmiségüket üldözik, iskoláik alig vannak, jussuk a sajtóban a rágalom és a leszólás, zömmel paraszti tömegeiknek a sorsa a megvetés és a vadállati elnyomás, csendőrterror, hogy a Kárpátokon túl az újonnan független román királyság legfőbb eszméje az irredenta: ebből - ha valami nem történik közben - nem lehet más, mint Erdély és a Részek elvesztése.

Az etnikumok fölötti „politikai nemzet” fikcióját a kormányzó nagybirtokos arisztokrácia pusztán erőszakkal tartotta fönn, a már a reformkor óta önként magyarosodó zsidókon kívül senki más nem asszimilálódott (még az előrehaladott szlovák beolvadás is megállt, sőt: visszafordult). A brutális „magyarosítás” iskolabezárásokat és hűtlenségi pöröket jelentett, a román és ruszin görögkeleti egyházat (a szerbet kevésbé) pusztították, a csekélyke nemzetiségi közvéleményt és kultúrát a fölényes magyar sovinizmus folytonos sértegetéssel provokálta. A századforduló mainstream magyarországi és erdélyi magyar sajtóját - a balközépet sem kivéve - nem lehet arcpirulás nélkül lapozni.

Mindenki tisztában lehetett vele, hogy háború esetén mi következik, de csak Ady volt vele tisztában, mint ahogy avval is, hogy az uralkodó osztály inkább vállalja a háborút és a történelmi Magyarország pusztulását, mintsem a demokrácia sikerét, amelynek egyetlen esélye - ezt is csak Ady tudta - nem lehet más, mint a forradalom. Ady tudta azt is, Magyarországot csak a demokratikus, a szocialista forradalom mentheti meg, a föderáció, az egyenlőség, az autonómia - meg azt is, hogy forradalom nem lesz a katasztrófa előtt. A leggyönyörűbb és a legvilágosabb versekben és esszékben fejtette ki mindezt legnagyobb prófétánk és hősünk. Csodálták érte, de nem hallgattak rá. Társai a radikálisok és a szocialisták között mindazt tudták, amit ő, csak tudásukat nem kötötték össze politikává, és hát kevesen is voltak a magyar Messiások. Elvégre Ady csak „poéta” volt meg „zsurnaliszta” meg „kozmopolita” meg „fantaszta” meg „iszákos” meg „kurvázós” meg „modoros” meg „vérbajos” meg „papramorgó” meg „magyargyűlölő”. Ahogy - Fülep Lajos mellett - a legnagyobb magyar művészetkritikus, Kállai Ernő mondta: „Hisz nem vagyok én zsidó, könyörgök, csak zsidóbérenc!” A romkocsmák homályán mereng, mondanák róla ma.

Szinte hihetetlen, hogy nemzedékéből egyetlenként, Adyt meg sem érintette az antiszemitizmus. Ez rajta kívül csak a III. Internacionálé akkor még ismeretlen alapítóiról mondható el. A zsidók, különösen a rendszerellenzéki zsidó értelmiségiek melletti szenvedelmes állásfoglalásainak súlyát csak az mérheti le, aki elolvas egy hétnyi korabeli újságot. Ady minden tekintetben független volt a konformis közvéleménytől. Az én nemzedékemben akadnak bátor emberek, de Ady hozzájuk képest is bámulatosan merész.

„Csokonai Vitéz Mihály unokájának érzem és tudom magam: veszettül európaiatlan magyarnak, aki kacagtató fanatizmussal és komolysággal él-hal Európáért” - írta Ady „A magyar Pimodán”-ban (Nyugat, 1908. január-február). „Rohanunk a forradalomba” - írta Garami Ernőnek (a magyarországi szociáldemokrácia vezetőjének) az Erdély-esszé esztendejében, 1912-ben. De nem rohantunk, csak a háborúba. Vlagyivosztoktól Londonig, Tokiótól New Yorkig minden újság megírta már ekkoriban, hogy a Monarchiának vége, hogy a cseh kérdés, a román kérdés, a délszláv kérdés szétrobbantja, s ráadásul a lázongó nemzetiségeknek van igazuk, nem a bécsi és a pesti uralkodó köröknek. Az egész világ tudta, de Magyarországon csak Ady.

A téma legnagyobb tudósa és legnemesebb lelkű, legönzetlenebb - s ezért persze mindhalálig gyűlölt - politikai elemzője, Jászi, amikor az összeomlás, a végső háborús vereség után a forradalmi kormány nemzetiségi minisztereként tárgyalt Aradon a román nemzetiségi vezetőkkel, halálosan megdöbbent, hogy ők nem autonómiát és föderációt és egyenjogúságot óhajtanak, hanem Erdély elszakítását és egységes nagyromán nemzetállamot a Hohenzollern-Sigmaringen dinasztia alatt. Ezek az urak - például Maniu és Goldiş - az ő régi barátai voltak, akik korábban igénybe vették védelmét, tollát, pártfogását, összeköttetéseit. Egészen addig, ameddig a román királyi hadsereg be nem vonult Erdélybe. Neki személyesen köszönetet mondtak, hazájára pedig átkot. Ady nem lepődött volna meg. Ő mindig tudta, hogy ide vezetik az országot a „sírjukban is megátkozott gazok” - akik szép lassan mind szobrot kapnak a XXI. századi Budapesten.

És most?

A vakság mit sem változott. Lelkes szakemberek és műértők Pesten, Kolozsvárt, Marosvásárhelyen, Újvidéken fordítják a délszláv népek meg a románok irodalmát - és nemcsak a szépirodalmát - , ki a fene olvassa őket? Pesten monográfiát lehet írni a magyar-román kapcsolatokról román nyelvtudás és román irodalmi és levéltári hivatkozások nélkül. Pesten meg lehet írni a bécsi döntés utáni Észak-Erdély (1940-1944) társadalomtörténetét anélkül, hogy a „visszatért” területnek még akkor is a felét kitévő románok (akkor: a Magyar Királyság alattvalói) élményeiről szó esnék, hogy a megjelent emlékiratokat idézné a tudós szerző. Ki olvasta Liviu Rebreanu klasszikus könyvét (Akasztottak erdeje, 1922, magyarul is Bözödi György fordításában, 1962, több utánnyomás: román nemzetiségű magyar honvédek harcolnak a román hadsereggel…), amelyből legalább utólag megtudhatnánk, mit éreztek a románok a régi Magyarországon? (Film is készült belőle Liviu Ciulei rendezésében 1965-ben, főszereplők: Liviu Ciulei, Ştefan Ciubotăraşu, Victor Rebengiuc, Széles Anna, Csíky András. Hiába.) Miért ne tanulhatna meg valaki Pesten románul?

Ady még azt is tudta, mivel járt az unió: „Az unió megölte Erdélyt, habár 1867 után még sokáig, pár évtizedig, az erdélyi nyugtalan, csalafinta elme teret kapott politikában, irodalomban, tudományban. Most már nincs Erdély, s emléke sincs kézzel foghatóan, szemmel láthatóan… [A]z az Erdély, amely enyhítő körülménye volt Magyarországnak, s ahol Kazinczy Ferenc jól mulatott, nincs többé.” (Ady: „A Holnap”, Nagyváradi Napló, 1908. szeptember 29.) Tagadhatatlan: az erdélyi magyar kultúra az „impériumváltozás” (1918-20) után született újjá, aztán meg 1944-45 után még egyszer (és persze 1989 után is újra): a Deleuze/Guattari értelmében vett „kisebbségi” (mineure) magyar kultúrához a románok kellettek meg az államnélküliség, a nyelvet szabályozó állam távolisága, kétértelműsége, gyöngesége (e tekintetben csak; a magyar állam nem tudhatta szabályozni/kanonizálni a területi államiságon kívüli nyelvhasználatot, az államot megtestesítő pesti értelmiség se; a román állam pedig a saját államnyelvével volt és van elfoglalva; erdélyi szemszögből külsők, s ez tán szerencse). (Vö. Gilles Deleuze, Félix Guattari: Kafka. A kisebbségi irodalomért, Bp.: Qadmon, 2009.)

Provincia volna ez, mint sokan mondják? „Mivel az abszolút értelmes mint abszolút hallgatás lehetetlen, a vidék szelleme páratlanul utópikus szellemként mutatkozik meg, amelynek utópizmusa 1) abszolút értelmes létezést követel, 2) abszolút zártat, 3) abszolút hallgatagot - egyáltalában mozdulatlan (nem munkálkodó) létezést, avagy végső soron, a semmi létezését. […] Egyetlen szellem se tiltakozik ily hevesen a semmi ellen, mint a vidék utilitárius-kollektivisztikus, naiv-realista szelleme, ám egyetlen szellem se »teremti meg« ennyire szükségszerűen s ilyen mély következményekkel járón a semmit, mint ez…” (Radomir Konstantinović: A vidék filozófiája, ford. Radics Viktória, Bp./Újvidék: Kijárat/Forum, 2001, 125. Vö. „A »nép« és az üresség termelése” c. fejezettel, Ernesto Laclau: A populista ész, ford. Csordás Gábor, Bp.: Noran Libro, 2011, 83-149.)

Ki tudja a mai Magyarországon, hol és hogy élnek az erdélyi magyarok? (Mi az, hogy Nagykároly? Lugos? Algyógy? Őralja-Boldogasszony? Dés? Kézdivásárhely? Fugyivásárhely?) S azt, hogy miért vannak egyre kevesebben? Ugyanúgy menekülnek az erdélyi magyarok, mint a dunántúliak: tömeges a kivándorlás, amely mindent megváltoztat itt ebben a dunai régióban, s néhány halk sopánkodáson kívül egy komolyabb szó se hallatszik.

Bár nem is tudom, az asszimiláció, a beolvadás miatti búbánat nem konzervatív érzés-e (értéktelenebb-e ugyanaz az ember, ha már nem magyar, hanem immáron román vagy szerb? - értéktelenebbnek tartunk-e valakit, aki már nem német vagy horvát, hanem immáron magyar?), s azt se tudom, az idegennyelvi behatások („nyelvromlás”) miatti siránkozásom nem a spontánul alakuló regionális nyelvváltozatokkal szembeni intolerancia-e? (Vö. Deleuze/Guattari: i. m.)

Magyarországon csak a csonkamagyar politikai szembenállásra emlékeztető magyar nemzetiségi belharcok érdeklik a sajtót, mintha egyéb nem történnék. Pedig vannak sztrájkok, új társadalmi, politikai, elméleti, kulturális mozgalmak. Ma kaptam üzenetet hazulról: Kolozsvárt román és magyar baloldaliak tiltakoznak a városházi vezetők által a nyomorúságos és életveszélyes pataréti gettóba szorított cigányok pokoli helyzete miatt, kiállítás nyílik, politikai-művészeti akciók várhatók. A romániai plurális - többek között, de nem kizárólagosan marxista - baloldal népszerű, befolyásos internetes újságja, a CriticAtac különvéleményt nyilvánít a december 1-jei román nemzeti ünnep (az Erdély és Románia egyesülését kimondó gyulafehérvári nemzeti gyűlés évfordulója) ügyében, kimondva, hogy itt a magyar forradalomnak román fegyverekkel történt leveréséről van szó, nem spontán nemzeti mozgalomról csupán, és élesen veti föl a magyar kisebbséggel kapcsolatos demokratikus deficit kérdését. A szerző húszas évei közepén jár. (A kommentek azért részben olyan borzalmasak, mintha csak Magyarországon lennénk…) Meg kell jegyezni ugyanakkor, hogy ez a politikailag fontos írás nem boríthatja árnyékba olyan jelentékeny román történészek képromboló munkáját, mint Lucian Boia és Sorin Mitu, akiket egyszerűen „magyarbarát”-nak ír le a nemzeties román publicisztika, s akik szakítottak az „egyesülési” narratívával. Világosan és mellébeszélés nélkül esik szó a magyarok hátrányos megkülönböztetéséről a királyi Nagy-Romániában és Ceauşescu rendszerében. Erdélyi magyar írástudók nyilván ismerik ezeket a szerzőket - legfőbb ideje lenne, hogy Pesten is beszéljenek róluk a hozzáértők, akik talán fölhagynak majd vele, hogy „Trianonnak” nevezzék (és gondolják) a nemzetiségi kérdést.

A hivatalos politika Romániában még inkább csak az érdekcsoportok viaskodása, mint nálunk, az alkotmányos intézkedések elleni támadás és a Nyugat-ellenesség ott nem a kormányzati koncepció része, mint Magyarországon, s mint rendszerint: az antidemokratikus törekvések Magyarországon feszes rendhez, Romániában rendetlenséghez vezetnek - a politikát mintha az elfogult, nálunk ismeretlen botránymédiák irányítanák. A közélet élénk, de hát a bacilustenyészet is élénk. Az ifjú erdélyi nemzedék megvető véleményét a Fészbuk Dzsenerésön „Az utolsó pecsét” (Romániában pecsételéssel szavaznak, ezért a szöveg nem elég világos csonkamagyaroknak) című száma fejezi ki, keressék a YouTube-on. A liberális demokráciának nemcsak Pesten fellegzett be. Ám míg „Trianon” mítosza mozdíthatatlannak látszik Magyarországon, a romániai magyarkérdés mintha változnék világnézetileg és kulturálisan, bár a román sovinizmus persze erős. (A változás nagyon érdekes jele Iulia Popovici cikke: „Idegen a saját hazájában” [a romániai magyar színházról], Színház [Bp.], 2012. október. Persze nem ártana, ha helyesen írnák a szerző nevét - de már több mint száz éve J-vel, Jorgának írják Nicolae Iorga nevét is Magyarországon. Adjunk neki még száz évet.)

Szerbiában hivatalosan újratemették Pál régensherceget (Pavle Karađorđević, 1893-1976), Hitler vonakodó csatlósát, akit száműzetése alatt az angolok Kenyában internáltak, a kormány és az ortodox püspöki kar jelenlétében; küszöbön áll a kollaboránsként kivégzett csetnik vezér, Draža Mihajlović (1893-1946) rehabilitálása. Azonban Újvidéken össz-délszláv konferencia volt novemberben a történelmi revizionizmus ellen - magam is jelen voltam - , az értelmiség nem hagyja magát, nemcsak a nacionalisták látszanak, noha persze ők ma a legerősebbek. A szerbiai egyetemi és egyetemista baloldal - a szörnyű belháború után - végre összefogni látszik horvát, szlovén, sőt: koszovói elvbarátaival. Mindezekben a mozgásokban magyarok is föltűnnek, olykor elég fontos szerepet játszanak. Ki hallott itt róluk?

A sajátságos csonkamagyar vakság, elzártság, tájékozatlanság - nem a gyakran kiváló, de sajnos közismeretlen szakemberekről beszélek - változatlan. (De hadd hivatkozzam itt az erdélyi eredetű KissPál Szabolcsra, akinek a Kós Károly által épített Állatkert ún. Nagysziklája kapcsán készített képzőművészeti/elméleti/politikai projektjét a Magyar Lettre Internationale 2012. őszi száma dokumentálja; ez a projekt - Feischmidt Margit munkáihoz némiképp hasonlóan - a posztkoloniális megközelítést [is] használja a „magyarnemzeti” Erdély-kép dekonstruálásához. Ide tartoznék a Société Réaliste empire, state, building nevű kiállítása [Jeu de Paume/Ludwig Múzeum] az államhatárokról.)

Nemcsak nekem tűnik föl - legutóbb Szalai Erzsébet beszélt erről nagyon okosan a KlubRádióban - , hogy a válság újra fölveti a kelet-európai és délkelet-európai együttműködés szükségességét, hiszen a „periféria” kis államai egyedül, külön-külön nem tudnak védekezni, ki vannak szolgáltatva a gazdagabb és erősebb „centrumnak”. De ez a vakság, nemtörődömség, közöny csak a sovinizmus kezére játszik.

Ady írja Erdély-esszéje végén: „Hogy múljanak el, oh, már a srapneles igazságok, s hogy engedjenek bennünket a magunk srapneleivel, emberszerető és fölszabadító munkánkkal tovább munkálkodni nemzettelen népboldogságokért.” Nemzettelen népboldogságok - ki meri ezt ma lenyomtatni, hacsak nem idézet formájában?

Így ír Ady a Világ - hajjaj, bizony, szabadkőműves lap - 1914. január 25-i számában Octavian Goga költőnek, a román irredenta egyik vezérének, 1937-ben majdan az első román fasiszta miniszterelnöknek, korábbi barátjának: „A paraszt, a magyar is, a román is… elhal, mielőtt megszületne, vagy halálra pislantó, édes, éhes szemmel fölnő és kivándorol. […] Jöjjenek, jöhet már ide akármi, ha csoda nem esik, ha ez az ellenforradalom nem csupán az igazi forradalomnak ördögi, de buta fűtője, jöhetnek segítségükre a magyar kalandor feudalizmusnak a feudalizmus étkétől a történelemben elesett, fölcseperedett, új román urak.” Jöttek. Csoda nem esett. Csoda most se valószínű.

Csak Ady a csoda. Ő pedig még él.



____________________


Ennek az írásnak az első, rövidebb változata a Népszabadság 2012. december 22-i számában jelent meg. Meg kell köszönnöm két kolozsvári barátom, Adorján István és Selyem Zsuzsa bírálatát, amelynek hatására módosítottam a szövegen. Ők természetesen nem felelősek a netán megmaradt hibákért és tévedésekért.