KEDVES ÉRETTSÉGIZŐK!
Mire számíthattok?
Tamás Gáspár Miklós utolsó frissítés: 15:56 GMT +2, 2012. szeptember 7.Egyre több kelet-európai diplomás gondolja, hogy inkább van jövője Nyugaton éttermi mosogatóként, szállítómunkásként, mezőgazdasági segédmunkásként, mint tanárként, kisvállalkozóként vagy tisztviselőként Romániában vagy Magyarországon.
Kedves érettségizők,
azt hiszem, csak úgy érdemes valamely úgynevezett felnőttnek beszélnie hozzátok, hogy komolyan vesz benneteket, nem szepeg, nem szipog, nem érzelmeskedik, nem szigorúskodik, nem prédikál, nem fölényeskedik, hanem eltöpreng azon, ami vár rátok, fiatal magyarokra Romániában.
A legelső tény, amellyel szembe kell néznetek, az a gazdasági világválság. A kelet-európai demokratikus fordulat (1989) óta a ti nemzedéketekre vár a legnehezebb ifjúkor. Nincsenek állások, csökken a fizetések értéke, megdrágultak – és alacsony színvonalúak – a közszolgáltatások (egészségügy, társadalombiztosítás, tömegközlekedés, energiaellátás), megnőtt a munkába állók kiszolgáltatottsága. Bárkit elbocsáthatnak egyik percről a másikra.
Romániából nagyon sokan – nem ritkán a legmozgékonyabbak, a legügyesebbek – külföldre menekülnek a válság elől. Én sűrűn tartok Nyugat-Európában és Észak-Amerikában egyetemi és más nyilvános előadásokat, mindenütt román szót hallani, de magyart is egyre sűrűbben: erdélyi magyaroktól, de magyarországiaktól is.
Egyre több kelet-európai diplomás gondolja, hogy inkább van jövője Nyugaton éttermi mosogatóként, szállítómunkásként, mezőgazdasági segédmunkásként, mint tanárként, kisvállalkozóként vagy tisztviselőként Romániában vagy Magyarországon.
És nem pusztán gazdasági bajokról van szó:
mindegyik kelet-európai országban – még a korábban szerencsésekben is, mint például Szlovénia – politikai zűrzavar uralkodik, rettenetes rossz hangulat, bizonytalan kimenetelű kulturális fölfordulás. Az emberek egyrészt kiábrándultak a kapitalista, piaci „demokrácia” kelet-európai változatából, másrészt azonban félnek az elvesztésétől is, magyarán: félnek az ismeretlentől.
A tanáraitok gyakran sztrájkolnak, a mai bérükből nem tudnak megélni. Magyarországon az állam kénytelen iskolákat bezáratni, csökkenteni a tankötelezettség korhatárát, egyre kevesebb az ingyenes hely az egyetemeken. Sok magyarországi diák Kolozsvárra és Marosvásárhelyre menekül, ott most olcsóbban – és sok tekintetben jobban – lehet tanulni.
A nyugati országok (és számotokra Magyarország is részben nyugati ország) egyre bezárkózóbbak, s ahogyan a válság súlyosbodik, egyre kevésbé szívesen fogadják a kelet-európai és ázsiai bevándorlókat és vendégmunkásokat. Fontos politikai pártok szereznek szavazatokat – például a korábban toleráns Hollandiában – avval, hogy a kelet-európaiakat szidalmazzák. Bécsben külön csúfnevük van a kelet-európaiaknak – die Tschuschen – , ezzel szidalmazzák a szerb, magyar, román, bosnyák, szlovák gyerekeket az iskolában az osztrák osztálytársaik.
Magyarországon újra „románnak” nevezik (és nem barátságos hangsúllyal) az erdélyi magyarokat az utcán. A munkahelyüket féltik azoktól, akik ismét idegennek tűnnek föl.
De Magyarország még szegény is, azon fölül, hogy barátságtalan.
Az erdélyi magyar fiatalok most már nem elsősorban Magyarországra igyekeznek, ahol – ha Erdély számára el is vesznek – legalább megmaradhatnak magyarnak. Szegény magyarországiak átjárnak napszámba Arad és Bihar megyébe; tízezrével dolgoznak Szlovákiában és Ausztriában a határ mentén.
A felnőttek – én is – arra biztatnak benneteket, hogy ne menjetek el Erdélyből, a Partiumból, a Bánságból, hiszen ha mind többen vándoroltok ki, összezsugorodik a romániai magyar közösség lélekszáma, jelentéktelenné válik politikailag, gazdaságilag, kulturálisan a magyar nemzetiség, s evvel nekünk drága érték pusztulhat el. De mivel kecsegtethetnek benneteket a felnőttek? Miért gürcölnétek kilátástalanul egy szegény, rosszul kormányzott, kellemetlen légkörű országban, ahol ráadásul az etnikai többség nem egy tagja nem lát benneteket szívesen?
Mi az a romániai magyar közösségben, ami megéri ezt az áldozatot, mi az, ami esetleg többet ér, mint az egyéni boldogulás? (És itt most nem beszélek azokról, akik kényszerből maradnak itthon, mert nehezedik – a válság miatt – a külföldi munkavállalás.) Mi az, ami miatt óvakodni kell az asszimilációtól (a románságba való beolvadástól), ami miatt a vegyes házasságokban olykor nehéz küzdelmet kell fölvenni a gyermekek kétnyelvűségéért, magyar nyelvű iskoláztatásáért?
Egyszerűbben szólva: miért gondoljuk – ha nem vagyunk nacionalisták, márpedig nem vagyunk – , hogy jobb Romániában magyarnak lenni, mint románnak, bár ez erőfeszítéseket igényel? S miért jobb erdélyi magyarnak lenni, mintsem lehetővé tenni majd a gyerekeiteknek, hogy némi nehézségek árán, de előbb-utóbb jól beilleszkedett olaszként, angolként, németként, kanadaiként élhessék egy mégis biztonságosabb, civilizáltabb, lazább és nyugodtabb, gazdagabb világ szebb és könnyebb életét?
Valóban olyan értékes ez a romániai magyar kultúra,
hogy ha fölmerül a választás, a döntés kérdése – s ez a kisebbségek különlegessége: hogy gyakran rákényszerülnek a szabad döntésre még az önazonosságukat illetően is, ami másoknak mozdíthatatlan adottság – , akkor egyértelműen és habozás nélkül mellette tesszük le a garast? (S kultúráról beszélek, mert a kapitalizmusban nincs „nemzetiségi” gazdaság, technika, tudomány, bár Romániában valamilyen mértékig még van „magyar politika”.)
Csakugyan jobb Romániában a magyar rock, a magyar tévé, a magyar rádió, a magyar – nyomtatott és internetes – sajtó, a magyar irodalom és humán tudomány, mint a román? Hiszen még azt is tudjuk, hogy a romániai magyar színház az általános romániai színházi kultúra részeseként világsiker, és e romániai kultúra részeseként jobb ezerszer a magyarországi – meglehetősen vidékies és régimódi – színháznál. Nehéz kérdések ezek.
És a válaszom rájuk (nekem, aki kényszerűségből jöttem el Erdélyből, de – ha akarom, ha nem – erdélyi maradtam ennek minden kínos, másoknak érthetetlen terhével) csak nagyon bizonytalan lehet, s még arra is számítanom kell, hogy közületek némelyek majd azt mondják: „könnyű a bácsinak, élne bezzeg itt, nem volna olyan nagy a mellénye”.
Hát először is, bár ezt kicsit nehéz bevallani, sok minden szól amellett, hogy azok között éljünk, akik értenek bennünket s akiket mi is fél szóból értünk. Sok minden szól a meghittség, a melegség, az összebújás mellett – ezt jól tudja a száműzött.
Másodszor: valamennyire adósai vagyunk az elődeinknek, akik rengeteg munkát fektettek bele abba, hogy a magyarok megmaradjanak Erdélyben, Romániában. Hatalmas ereje lehetne annak az erdélyi örökségnek, amelyet ti – nem a saját hibátokból – nem ismertek, a XVI. századtól a XVIII. századig tartó szellemi aranykornak, és hatalmas ereje annak is, amit persze ma divat letagadni, a második világháború utáni, a diktatúra alatti intézményteremtésnek és kulturális fölvirágzásnak, amelyet a román állammal való kiegyezéssel, szívós, sok megalkuvással járó egyezkedéssel hozott létre a romániai magyar értelmiség, s amely – mivel nem volt benne kevés a mesterséges elem – elillant 1989 után. Teljesen logikus, hogy tanáraitok ma főleg arra a korszakra összpontosítják figyelmüket, amely hasonlónak látszik a maihoz.
A két világháború között, az akkori romániai kapitalizmusban is volt erdélyi magyar műveltség – csak pár névvel jelzem: Reményik, Kós Károly, Dsida, Tamási, Áprily, őket becsülik talán a legtöbbre kedves tanáraitok – , talán tőlük lehet tanulni. Tanulni bizonyára lehet, de a mai kapitalizmus más, és az egykori erdélyi magyar földbirtokos arisztokráciának és nagypolgárságnak, amely támogatni volt képes a helyi magyar sajtót, kultúrát, közéletet, rég elveszett a nyoma.
Ma nagyjából annyi jut a magyar nemzetiségi és regionális kultúrának, amennyit rászán a román állam. Magyarország segítsége – hiszen a magyar állam condráján zseb sincs, nem hogy a zsebben pénz – nem sokat számít, sajnos. Amit pedig a romániai magyarság össze tud adni abból a kevésből, amije van, nem elég. S láthatjátok, hogy szüleiteknek nem nagyon telik rá, hogy magyar újságokra előfizessenek, hogy magyar könyveket vásároljanak, hogy a gyerekeiknek kiharcolják a magyar óvodát, iskolát. S lassacskán bele is fáradnak ebbe. Agyondolgozott, aggodalmaktól gyötört szüleitek már nem nagyon tudják, mit tanácsoljanak nektek, s én se vagyok különb. Az bizonyosnak látszik, hogy a hivatkozás a nagyszerű hagyományra bizony fabatkát sem ér, bár ez nekem – a hagyományra szükségképpen támaszkodó írástudó embernek – fáj.
Harmadszor: fönnáll az a lehetőségetek – és ez a legfontosabb szerintem – , hogy föllázadjatok a jelenlegi állapotok ellen, ne csak elmeneküljetek előlük. Lázadáson nem értek föltétlenül olyasvalamit, ami nagyon veszélyes, és nem értek rajta fejetlenséget, összevisszaságot, merő indulatot.
A romániai magyar közélet és kultúra olyan gyönge és körvonalazatlan,
jellegtelen, hogy nem lenne nehéz a ti nemzedéketeknek Dévénynél betörni (ugye elértettétek ezt a célzást Ady Endrére?), megváltoztatni azt, ami tűrhetetlen és azt, ami csupán reménytelen, elaggott, rozsdás. Nincs semmi elháríthatatlan oka annak, hogy ne keletkezzék romániai magyar diákmozgalom, amely a felnőttek rég elavult veszekedésein és pártoskodásain túl megváltoztatja mindenekelőtt az egyetemet (a középiskola – gimnázium, líceum, kollégium – keményebb dió), ahol az új romániai magyar értelmiség megalkotja önmagát.
Nincs kibúvó: nem lehetetlen, hogy az új romániai magyar értelmiség – ez közületek fog majd verbuválódni – szövetséget hozzon létre a tiltakozó romániai civil társadalommal, a megszorítások, a nyomor ellen tiltakozókkal, a környezetvédőkkel, a faji megkülönböztetés ellen küzdőkkel, azokkal, akik ellenzik, hogy az egyetemek tőkés vállalkozások legyenek, azokkal, akik tudják, hogy az oktatás és a nevelés nem elégedhet meg vele, hogy engedelmes, hozzáértő alkalmazottakat neveljen a soron következő elbocsátásnak. Otthont csak olyan romániai magyar kultúra és közélet nyújthat nektek, amilyent ti építtek meg magatoknak.
Mondhatjátok erre, hogy az esélyek nem jók, és menekülnötök kell. Én úgy látom, hogy nincs hová. A csergékkel, bokályokkal és érzelgős tévésorozatokkal, teleregényekkel bebútorozott kispolgári otthon a lakótelepen – la bloc – nem menedék többé, a válság kiűz benneteket belőle. A menekülés Nyugatra: reménytelen. Magyarország a maga katasztrófájával van elfoglalva. Nem csak a lehetőség, hanem a szükség is arra kell hogy indítson benneteket, hogy szakítsatok az eddigi nyámmogással, halogatással, óvatos ravaszkodással, és megpróbáljatok létrehozni – együtt a románok legjobbjaival – olyan, az autonómiák hálózatából álló, konföderatív, valóban demokratikus Romániát, amely védi a gyöngéket, védi a kisebbségeket, védi az elnyomottakat. Nem csak benneteket – a puszta önvédelem kilátástalan – , hanem mindenkit, akit fenyeget a jelenlegi rend, így a cigányokat, a munkanélkülieket, a nyugdíjasokat, az éhen pusztuló földműveseket és bányászokat.
Ha részei lesztek az egyenlő méltóságért és evvel a puszta életért folytatott nagy harcnak, akkor új tartalmat adhattok annak, amit az „erdélyi magyar” ma még jelent. Márpedig ez ma politikailag nem jelent semmi többet, mint olyasvalakit, aki kétségbeesetten és esélytelenül ragaszkodik ahhoz, ami van, s amit rajta kívül nem szeret senki – a magyarok se.
Rajtatok múlik, hogy érdemes-e otthon maradni, akkor is, ha majd nem lesz muszáj otthon maradni.
És még valami: nem lehetetlen, hogy evvel létrehozzátok a magyar politikai kultúrának valamiféle új verzióját, amely még a ma boldogtalanul tévelygő Magyarországot is megihleti. Megtörténhetik – ha merészek lesztek s okosok –, hogy ti lehettek majd egy újfajta magyarság úttörői. Veszteni valótok nincs – jó, ne túlozzunk: nem sok van.
De ha nem szánjátok el magatokat az újításra, akkor valóban nincs más kiút, csak a kivándorlás és az asszimiláció. (Bár e kettő se könnyű, talán lehetetlen.) Én úgy érzem, hogy ez rettenetesen elkeserítő volna. Nem szeretném, ha hagynátok, hogy ez megtörténjék veletek. Jelöletlen, térképekből kiolvashatatlan új utakon kellene elindulnotok. Nem irigyellek benneteket, ez pokoli föladat. De nem látok más lehetőséget.
Ha van hozzá kedvetek, köszönjétek meg a felnőttek – tanáraitok és szüleitek – áldozatvállalását. De ne hallgassatok rájuk. Rám se. Senkire se, csak a saját eszetekre. Nem tudtunk megvédeni benneteket, így hát a mi nevünk: hallgass. Szakítsatok, lázadjatok: ma ez a józanság parancsa.
Az alcímeket szerkesztőségünk emelte ki.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!