2017. december 16. szombatEtelka, Aletta
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
tgm.transindex.ro

COMMONS

Pár szó az egyetemről

utolsó frissítés: 15:32 GMT +2, 2012. március 6.

Ha az egyetemek nem közelednek a közjavak definíciójához, ha nem tartják a lehetőségig nyitva a hozzáférést, elvesztik a sajátszerűségüket, nem lesznek egyebek, mint technikai eszközök a középosztályi munkanélküliség elhalasztására.

Amit itt most sietősen vázolni fogok, nem előzmények és kontextus nélkül való. Benne van annak a kapcsolatnak a tapasztalata, amelyet a zágrábi és a bécsi (unibrennt) tiltakozó diákmozgalmakkal (2009-2010) alakítottam ki, s amelyekből sokat tanultam. Tanultam a budapesti Hallgatói Hálózat és a vele szolidáris Oktatói Hálózat mostani küzdelmeiből is. Ez a szöveg párhuzamos azzal a beszéddel, amelyet tavaly mondtam el a belgrádi egyetemen a főépületet elfoglaló diákok kérésére (látható, hallgatható [angolul] a youtube-on):



Hatással volt gondolatmenetemre Polányi Károly munkássága és André Gorz több írása.*

A tőkés világrendszer jelenlegi történelmi fázisában folytatódik az a törekvés, hogy a javak és szolgáltatások teljességét mindenestül átemeljék a társadalom piaci szegmentumába, illetve az előállításukra tett emberi erőfeszítéseket áruvá változtassák, tehát mindkettőt alárendeljék az érték és a csereérték imperatívuszának. A tőkefölhalmozás (akkumuláció) nyilvánvalóan csak úgy lehetséges, ha minél nagyobb értéktöbblet keletkezik, ezért fokozni kell a termelékenységet és alacsonyan kell tartani a termelési költségeket (amelyek lényegi eleme a munkabér és a dolgozók által kivívott más juttatások).

A növekedés – amelyet leginkább a bruttó hazai össztermék (GDP) adataival mérnek – független az emberi tevékenység irányától és attól az életminőségtől, amelyet a munka módosít. André Gorz egyik példája: ha egy faluban kutat fúrnak (ingyen), amely tiszta, friss vízzel látja el a falusiakat (vízdíj nélkül), ez nem jelenik meg a GDP-ben, pedig tetemesen javítja az élet minőségét; de mivel nem kerül bele az áru- és pénzforgalomba, a növekedés közkeletű fölfogása számára értelmezhetetlen és értéktelen.

Amint Polányi Károly kimutatta: a piac utópia – abban az értelemben, hogy föltételezik: a piac valaha is képes volt, vagy képes lehet az emberi tevékenység (akár a gazdasági tevékenység) minden szférájának irányítására. Amint (a Polányiéin kívül) Marcel Mauss és Georges Bataille híres műveiből is tudjuk, az „ajándékgazdaság” és a potlatch inkább jellemezte a történelmet, mint az egyenlőtlen csere, amely az áru- és pénzgazdaság alapja.

A közjavak számos fajtája – mint a víz és a levegő vagy maga az emberi test – nem lehetett magántulajdon, és a föld magántulajdona se volt soha egyetemlegesen elismert. Az emberi társadalmak általában elfogadták a munka (a tekhné), de különösen a javadalmazott munka által létrehozott javak és szolgáltatások magántulajdonát, ám a természetileg adott, emberi közreműködés nélkül rendelkezésre álló közjavak (víz, levegő, föld – beleértve az altalaj kincseit, a vadon termő növényeket, a vadon élő állatokat) magántulajdonát (s ezért az elidegeníthetőségét, értékesítését) már nem. Piac valamilyen mértékben mindig létezett – bár a profitmotívum nélküli csere mellett – , de soha nem volt a társadalom egyetemes állapota (még ma sem az). Talán jelképes jelentőségű, hogy a fiatal Marx egyik első gazdaságfilozófiai írása a „falopási törvényről” szól, amely megtiltotta volna a német parasztoknak, hogy a községi és uradalmi erőkben rőzsét gyűjtsenek vagy kidőlt fákat elszállítsanak, ami emberemlékezet óta épp úgy szolgalmi jog volt, mint a közutak szabad, díjtalan használata vagy a vadászat és a legeltetés és éppen (régi erdélyi szóhasználattal) az „erdőlés”. Az akkor új törvény (amelynek a pontos párhuzamát teremtette meg tavaly a magyarországi jogalkotó, az Országgyűlés) magántulajdonná tette a közjavak egyikét.


A piaci kapitalizmus szimbolikus kezdőpontja az „elkerítés” volt,

amely magántulajdonná változtatta az addig közös és (természetesen) ingyenes községi legelőket (the commons) Angliában és Skóciában, kisajátítás és elbirtoklás révén.

Ám ugyancsak hagyományosan a közjavak között tartottak számon emberi munkából származó jószágokat is. Ilyenek voltak – és részben maradtak – a templomok. Még ma is visszatetszést szülne, ha az egyházak belépőjegyet szednének a templomok látogatásáért. Köztudomású, hogy a reformációt kirobbantó egyik ok az volt, hogy a katolikus egyház (a búcsúcédulák árusításával) fizetséget követelt a szentségek kiszolgáltatásáért. A ferences előreformáció már korábban visszaállította a szerzetesi életeszményt, amely szerint csak koldulásból (azaz a hívek önkéntes, nem adójellegű hozzájárulásából, a tized [dézsma] kizárásával) volna fönntartható a társadalom szakrális aspektusa.

Így nagyon hamar a közjavak közé került mindaz, ami nem haszonszerzési céllal, de közösen készült, s mindaz, ami áruba nem bocsátható, mint a szellem, a szépség, a testi élvezet (beleértve a testedzést és az öncélú vetélkedést: a régi olimpiai eszmény). A filozófus és a szofista szókratészi megkülönböztetése többek között abban gyökerezik, hogy az előbbi nem kér fizetséget, míg az utóbbi igen.

A görög fölfogás, amelyet az arisztotelészi hagyomány közvetített a keresztyén és a modern Európának, szabadságnak a bérmunka kényszerétől való szabadságot tekintette. Senki nem számít szabadnak, aki mások által megszabott célokat szolgálva dolgozik a megélhetéséért.

Ezt a hagyományt eleveníti föl az információt közjónak (commons) nyilvánító mozgalom – lásd legutóbb az ACTA elleni (úgy látszik, sikeres) világméretű tiltakozásokat – , amely a „szerzői jog” ellenében, az információ (s a kultúra és a tudomány is „információ”, bár ez erős elvontság) magántulajdonokra föloszthatatlan közjavakká, közjószágokká nyilvánításával lassacskán véget vet minden digitalizálható „tartalom” magántulajdonának. A zene és a film piaca már összeomlóban van: a kisajátítókat kisajátították.

A Free Software mozgalom (és kiágazásai, pl. a copyleft), a creative commons, a hackergerilla, a WikiLeaks átlépik a tőkés magántulajdon, az állam és a jog határait, hogy újabb közjavakat és közjószágokat teremtsenek. Az újra és újra föllobbanó mozgalmak a föltétel nélküli általános alapjövedelemért (living wage, Grundeinkommen) – bár persze kisajátíthatják őket arra célra, hogy lenyomják a minimális béreket, de ez még megelőzhető – arra törekszenek, hogy elválasszák a megélhetést (ha tetszik: az életet) a bérmunkától: az élet nem függhet a tőkék értékesülésétől, maga is közjó. Mindezek a trendek lazán összefüggenek: részben elmozdítják a határvonalakat, részben átlépik őket (transzgresszívak).

A mai egyetem – szemben a részben még ingyenes és általános közoktatással – ambivalensen áll szemben a kultúra, a kutatás, a tudomány (illetve mindezek hagyománytezaurusza) közjó-karakterével. Egyrészt, amennyiben elfogadja a kritikai eszményt – vagyis a szellemi javak nyilvánosságát, s ezzel a fölülbírálhatóságát és fejleszthetőségét – , akkor nem korlátozhatja a szellemi javak hozzáférhetőségét (access). Amennyiben az egyetemi hallgatók kritikailag sajátítják el és használják ezt a kincset (tezauruszt), akkor a mindenkinek rendelkezésére álló (nyilvános) információs közkincs magántulajdonná változtatása (a hozzáférés korlátozása) képtelenség. Ebben az értelemben a fölvételi vizsga, a létszámkorlát, a tandíj is képtelenség.

Az egyetemek nyilvánvalóan nem azért korlátozzák a hozzáférést mindenféle eszközökkel (vizsgák, tandíjak, „tudományos fokozatok”, szakirányok bevezetése és megszüntetése stb., stb.), mert működtetőik mindezt ne tudnák, hanem azért, mert ha az egyetemek formájában piacon kívüli sziget keletkezik a kapitalizmusban (amint ez megtörtént a hajdani jóléti államban, vö. 1968), akkor a piaci szegmentum menekültjei elárasztják az egyetemeket, s fölborul a társadalom eddigi egyensúlya. Ez azonban nem az egyetemek specifikus, hanem a piaci társadalmak általános problémája, amelyet az egyetem önmagában nem lehet képes megoldani.

A probléma azonban így is fönnáll.

Egyik részről az egyetemek rentábilissá tétele, másik részről a „munkaerőpiac” tendenciáinak kiszolgálása, az egyetemi közösség hatalmi rétegzettsége (a diákok és a kisebb rangú tanárok alárendeltsége és kiszolgáltatottsága) – tehát általában az oszthatatlan kritikai nyilvánosság fölosztása és árucikké változtatása, amely amúgy is lehetetlen – tönkreteszi az egyetemet, amikor megpróbálja betagolni az ún. kognitív gazdaságba. Az új kapitalista gazdaság kétségtelenül közvetlen termelőerőként használja a kreativitást és a szépérzéket, és ennyiben maga is egyre intellektuálisabbá válik. Az olyan sikeres cégek, mint az Apple vagy a Facebook, nem azért gazdagok, mert nagy mennyiségű fizikai tárggyal rendelkeznek. A Nike nem gyárt semmit, csak a dizájnt adja el az éhbérért dolgoztató, termelő alvállalkozóknak. Maga a munka is „vállalkozássá” válik, amelyben a termelők önmagukat termelik és bocsátják áruba. (Ezek André Gorz példái.) Bizonyos értelemben a harvardi vagy oxfordi vagy heidelbergi diplomával rendelkező „értelmiségiek” (már csak Kelet-Európában nevezik őket így) is értékes brandhordozók, tehát részben áruk, részben piaci szereplők. Az egyetemek ilyesformán a kognitív gazdaság részeiként átsodródnak a piaci szegmentumba.

Megmarad azonban a kérdés, hogy a sikeresen piacra dobott tudás és esztétikum megmaradhat-e annak, ami volt, egy ekkora transzformáció után. A nyilvánosság regulatív eszméje – ami, ismétlem, egyetemes, korlátlan hozzáférést, tehát közösséget jelent – evvel nem fér össze. A tudomány és a művészet a szó piaci értelmében nem „hasznos”. Nem mintha nem lehetne – közvetve – gazdasági haszna, hiszen a technika a természettudományok kibontakozása (amelynek föltétele a gondolatszabadság volt, az egyházi kontroll megszűnése: ez háromszáz évnyi folyamat volt) nélkül elképzelhetetlen. A kritikai nyilvánosság azonban nem tartható fönn a hozzáférés (és a tudás) magántulajdonná és/vagy áruvá változtatása mellett. Ha az egyetem arrafelé fejlődik, amelyre a mainstream terelné, a szellem kénytelen lesz elmenekülni belőle. Erre már volt példa. A modern filozófia és tudomány első nagyjai (Descartes, Spinoza, Hobbes és í.t.) nem voltak, nem lehettek egyetemi tanárok. Az egyetemeken (még sokáig) a skolasztika uralkodott. Ott papokat és úriembereket képeztek, nem tudósokat. Ennek a históriának az új változata ma is bekövetkezhet. A legérdekesebb új eszméket a legtekintélyesebb egyetemeken kívül, az akadémiai élet margóján teremtik meg.

Ha az egyetemek nem közelednek a közjavak (commons) definíciójához, ha nem tartják a lehetőségig nyitva a hozzáférést, ha nem bontják le a bénító hierarchiákat, elvesztik a sajátszerűségüket, és nem lesznek egyebek, mint technikai eszközök a középosztályi munkanélküliség elhalasztására (ezeket a munkanélkülieket tehát a szüleiknek kell majd eltartaniuk, nem a társadalomnak, ami persze megtakarítás). Ebben a keretben a tudomány már csak ürügy vagy díszlet, részben eltekintve azoktól a technikai részlegektől (mérnökség, menedzsment, business school, jog stb.), amelyek közvetlenül a piac, az árutermelés szolgálatába állítható készségeket állítják elő.

Szemben a közkeletű előítéletekkel, még a kapitalizmus se lehet stabil a piac, a magántulajdon és a közjavak közötti arányok teljes fölborításával, amit kielégítően bizonyít a jelenlegi válság, amely pontosan ennek a következménye.



Ez az írás eredetileg a multiversitate.ro (kétnyelvű) portál számára készült, amely Vincze Enikő rektorjelöltségi akciója (Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár) körül szerveződött. Az alcímek a szerkesztőségünk kiemelései.

* André Gorz: Crique of Economic Reason, tr. Gillian Handyside, Chris Turner, London/New York: Verso, 1989, 2010 (eredeti: Métamorphoses du travail, Párizs: Galilée, 1988); Gorz: The Immaterial, tr. Chris Turner, London/New York/Calcutta: Seagull, 2010 (eredeti: L’Immatériel, Párizs: Galilée, 2003), Gorz: Auswege aus dem Kapitalismus: Beiträge zur politischen Ökologie, übers. Eva Moldenhauer, Zürich: Rotpunktverlag, 2009 (eredeti: Écologica, Párizs: Galilée, 2008). Vö. Polányi Károly: A nagy átalakulás, ford. Pap Mária é. m, Bp.: Napvilág Kiadó, 2004 (eredeti: The Great Transformation, London: Victor Gollancz, 1946, számtalan utánnyomás).
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!