2017. december 16. szombatEtelka, Aletta
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
tgm.transindex.ro

"JÓ ÉLET"

A küzdelem szépsége

utolsó frissítés: 10:45 GMT +2, 2012. január 19.

Az 1980-as évek kezdetéig érvényben volt, a nettó rasszizmust fölváltó közhely szerint a politikai magatartást a „kultúra” szabja meg.

(A hagyomány, a „milyen közegben szocializálódott?” kérdéssel leírt értelmetlenség, „a politikai beidegződések”, az előítéletek, „az örökölt” diszpozíciók, attitűdök, habitusok, „a történelmi traumák”, identitások, „mentalitások”.) Ha az ükapád Vjatka kormányzósági jobbágy volt a tizenkilencedik század hajnalán, akkor te is bálványozni fogod a cár atyuskát, ha akarod, ha nem. Sőt: a nagyapád is azért borult le Sztálin nagysága előtt, mert II. Sándor cár fölszabadította a jobbágyait. Mi kondicionálta minderre a muszkákat? A görögkeleti (ortodox) vallás. Tehát ott lesz „demokratikus Európa”, ahol a többség nem ortodox, hanem katolikus és protestáns. A katolikus Lengyelország azonban azért olyan tekintélyelvű és reakciós, mert a pápa 1831 körül teljes, hullaszerű engedelmességet prédikált neki akár még az eretnek bitorlóval (a görögkeleti hitű orosz cárral) szemben is, aki épp akkoriban aprította hű lengyel alattvalóit, mint a répát.

A német engedelmességért (Kadavergehorsam) Luther volt a felelős, akár a III. Birodalomról, akár az ettől minden tekintetben különböző NDK-ról volt szó. A katolikus/bizánci határvonal „kulturálisan” meghatározónak számított. A jobbágyi, szolgai, pravoszláv-fanarióta „Bizánc” képlete (a reneszánsz-reformáció-fölvilágodás innovatív-kreatív-autonóm triászával ellentétben) az egynegyed évezrede szakadatlanul lázadó, kavargó Balkánt volt hivatott leírni. A gyarmati öngyűlölet banális szublimálása folytán ezt az érintettek (a periféria-értelmiségiek) is bevették. „Nálunk semmi se változik, olyanok vagyunk még mindig, mint Drakula, a janinai Ali pasa, a Fekete Kéz – vagy Csák Máté vagy Ráday Gedeon – idejében.” Mindenki ismeri ezt a szöveget.

A néhai Max Weber sok mindenért felelős (miközben teljesen ártatlan).
Mindeközben az ultramontán-katolikus Lengyelország és az ortodox-fanarióta Románia egy-egy győztes forradalommal rehabilitálta a huszadik századot (és mintha az oroszok is csináltak volna valamit 1917/19-ben…), de ez keveset változtatott a faji-genetikai meghatározottság (eredetében gyarmatosító, white burden, mission civilisatrice stb.) elméletét helyettesítő kulturális determinizmus vezető médiaszerepén.

A következő jelölt a „szolgalelkű” vallás-etnikum-kultúra figurájára nem volt más, mint „az arab” meg „az iszlám”. „Az arab” meg „a muzulmán” alkatilag, „a kulturális örökség” folytán arra determinált, hogy „antidemokratikus”, „antiliberális” stb. legyen. Ha majd föllázad a különféle zsarnokságok (teokráciák, militarizmusok, modernizáló diktatúrák vagy mindezek kombinációi) ellen, akkor a fundamentalizmusok és integrizmusok győznek elkerülhetetlenül – mondták a szakemberek. Nos, „az arab” meg „a muzulmán” föllázadt Észak-Afrikában és a Közel-Keleten (Magreb és Masrek), és ilyen vegytiszta demokratikus és liberális forradalmak még soha, sehol nem voltak; zömükben világiak; s még a részben iszlamista iráni ellenállás is mélyen demokratikus. A hajdan még a Szovjetunió helyeslésével, segítségével és közreműködésével a föld alá szorított (de a köztudomásnál jóval erősebb) kommunista pártok és kriptokommunista mozgalmak is fölolvadtak az általános demokratikus mobilizációban. A „kulturális meghatározottság” ideologémája újra, sokadszor megbukott, de még mindig eleven nálunk – teljesen alaptalanul – a gyarmati öngyűlölet (egyébként soha, sehol nem általános, de azért létező) formulája szerint. Á, „a magyar soha nem fog föllázadni, legföljebb, ha üres a hasa” (erre mellesleg egyáltalán nincs történelmi példa a legújabb kori Magyarországon, annyi normarendezés és elbocsátás után se) – mondja az aljaliberális és tucatliberális bulvárpublicisztika, együtt az előítéletes topikolók és kommentelők és lájkolók ezreivel. Érdekes módon „a dacos magyar” sztereotípiája a legfanatikusabban szolgalelkű jobbszél jobbadán kormánypárti, álkurucos, öngyűlölő labanc szubkultúrájában bukkan föl. Ez mindenképpen – mint a kulturális determinizmus minden változata – irreleváns, a révén kiderített néhány érdekes összefüggés ellenére alapjában téves. Magyarország nincs szolgaságra ítélve.


***

Soha nem jelent meg annyi antikommunista írás, mint manapság. 1989 körül biztosan nem. Mivel – teljesen alaptalanul – a szerzők a jelenlegi rezsimet hasonlítják egyre sűrűbben a rendszerváltás előttihez, ráadásul a két rezsimmel ezelőtti rendszert – szintén teljesen alaptalanul – „kommunistának” nevezik, más céljuk nem lehet, mint az ellenállás bizonyos formáinak lejáratása. Jóelőre.

A fölpuhult posztsztálinista diktatúrát követte a még oly tökéletlen liberális demokrácia, amelynek utóda – általános meglepetésre – a jogilag már kidolgozott, de még meg nem szilárdult, konzervatív, tekintélyuralmi berendezkedés, amelyet aligha habozhatunk diktatúrának nevezni. A liberális demokráciában való, szerintem jórészt indokolt csalódás se készítette föl a militáns jobboldal mellé szegődött többséget és az elbizonytalanodott demokratikus kisebbséget arra, hogy – a parlamentben meghozott, ám antiparlamentáris szellemű jogszabályokkal, tömeges menesztésekkel, kádercserékkel, intézménybezárásokkal, állami támogatások megvonásával, a jelenlegi magyar miniszterelnök ügynökeinek köztisztségekbe kinevezésével (gyakorlatilag élethossziglan) stb., stb. – megfosszák szabadságjogaitól.

Az 1989 előtti diktatúra más volt. Mindenekelőtt informális. A polgári jog és a büntetőjog a magánviszonylatokban működött, a közjog azonban elvált az állam valódi működésétől, amelyet inkább leplezett, mintsem szabályozott volna. A politikai vezetés cselekvési szabadságát semmi nem korlátozta, csak a vezető csoport érdekeltsége a stabilitásban. A „Párt” vezető szerepét kinyilvánító alkotmányos passzus minden közjogi és politikai kontrollt fölülbírált, a „Párt” belső szokásjoga pedig nem a választást, hanem a kooptálást tette az irányítás megújításának módszertani elvévé. A rendszer nem zárta ki a pártvezetés józan belátását és olykori nagyvonalúságát, de a zsarnok óvatossága nem szabadság.

Az Orbán-diktatúra – még hozzá kell szoknunk, hogy így nevezzük, hiszen rettenetes ezt leírni – nem ilyen. Annyiban örököse a liberális demokráciának, hogy működtetését nyilvános jogszabályok (törvények, rendeletek) írják elő. Eredete a háborítatlanul lefolytatott országgyűlési és helyhatósági választás nyomán kialakított hatalmas politikai többség.

Alkotmányos eredete azonban kétséges. Jellemző, hogy az új orbáni Alaptörvény ünnepélyesen eltörli a korábbi alkotmányok érvényességét, majd az új Alaptörvény hatályba léptetésének jogalapjaként az imént eltörölt érvényességű, korábbi alkotmányt nevezi meg, így tehát nem hatályos jogszabályra hivatkozik. Az új Alaptörvény státusza formálisan – és ez a jogban döntő – bizonytalan. A normaszöveg önmaga értelmezésének kulcsaként „a magyar történelmi alkotmányt” jelöli meg. A tágan értelmezett alkotmányjog – „a történelmi alkotmány” – legfőbb forrása az Alkotmánybíróság két évtizede folyamatosan alkotott határozatainak gyűjteménye. Ezt a teljes hagyományt veti el nyíltan a napokban megválasztott, tehetséges, művelt, ám szélsőjobboldali alkotmánybíró.

Bizonytalan-e vagy sem a maga közjogi eredetében, az új Alaptörvény és az elképesztő mennyiségű régialkotmány-módosítás, új sarkalatos és közönséges törvény, kormány- és miniszteri, továbbá önkormányzati rendelet föltűnően koherens szisztémát teremtett. A rendszer alkotmányos és törvényes megváltoztatása lehetetlen. Ennek a durván elnyomó rendszernek a funkciója hagyományos: az uralkodó politikai osztály, az üzlet, a nagytőke és a vállalkozói középosztály hatalmának, az államfönntartó ideológiai apparátusok (parancsmédiák, egyházak, konzervatív iskolák, giccs/kommersz) hegemóniájának megszilárdítása, a vagyontalanok, a lázadók, a rendszer számára gazdaságilag és kulturálisan fölösleges elemek, a marginálisok állami ellenőrzés alá helyezése, autonóm életlehetőségeik elkobzása. A korábbi népjóléti rendszer ügyfeleinek kiszorítása a társadalomból nem hagy nekik más lehetőséget, mint a normaszegést, amelyet a diktatúra a kegyetlenül szigorúnak ígért büntetőpolitikával torol majd meg.



Miért vált mindez szükségessé? (Soha ne feledkezzünk meg róla, hogy a Magyarországon most lejátszódó tragédia csak szélsőséges, eltúlzott esete a világszerte, de különösen a hanyatló Európában megfigyelhető trendnek.)
Az európai jobboldal és szélsőjobboldal megértette azt a biopolitikai fordulatot, amelyet a baloldalon csak némely gondolkodók fogtak föl (Michel Foucault, André Gorz, Giorgio Agamben és Antonio Negri nyomán), a mozgalmak csak részben és habozva. A fordulat oka – egyszerűsítve – az, hogy a technika gyors fejlődése (digitalizálás, automatizálás, robotizálás, miniatürizálás, a genetika-biokémia, géntechnika-élelmiszeripar-gyógyszervegyészet), továbbá az ökológiai katasztrófa következtében, a munkaszervezés átalakítása (flexibilizálás, prekarizálás, távmunka, kényszervállalkozások: azaz a szokványos „munkavállalói” jogokból való kiszorítás, a kommunikációs készségek jelentőségének megsokszorozódása, a „kreatív” tevékenységfajták szaporodása, az esztétizált-erotizált marketing és – nyomán – életfölfogás lopakodó diadala: lásd az egyre szebb múzeumok világnézeti bástyává alakulását mint világi székesegyházakét), a világkereskedelem liberalizálása, a hitel- és adósságkérdésnek a világpolitika középpontjába kerülése, a migrációk fölgyorsulása stb. miatt a termelőmunka megszűnt a szocializáció alapvető mintájának (modelljének) lenni. A fogyasztói piac (azaz a fizetőképes fogyasztói kereslet, amelyet éppen a képtelenül magas profitok korlátoznak) számára elégséges javak és szolgáltatások előállítását az aktív korú lakosság töredéke elvégezhetné.

A polgári társadalom alapvetően még mindig két jövedelemforrást ismer el legitimnek: a tőkéből és a munkából származót. Márpedig a kései kapitalizmus jelenlegi, a korábbinál is dekadensebb, bomlottabb történeti állapotában az emberiség egyre nagyobb részének (ha mellőzzük a statisztikai ügyeskedéseket, láthatjuk: voltaképpen a többségének) se tőkéje, se munkája nincs. Az árutermelés és a bérmunka mindig is borulékony, a piac vagy a terv által igen tökéletlenül közvetített egyensúlya – valószínűleg örökre – megszűnt. Mint ahogyan az is valószínűleg örökre megszűnt, hogy a lakosság többségét az iparban, mezőgazdaságban, kereskedelemben, szállításban, szolgáltatásokban foglalkoztassák (érték, csereérték, értéktöbblet létrehozásának célzatával). Az emberek többségét ma nem kizsákmányolják, hanem cserben hagyják, kitaszítják a társadalmi intézményekből – természetesen azonban a dolgozó és nem dolgozó proletariátust együttesen kizsákmányolják, a proletariátusnak ezt a két részét azonban biopolitikailag, rendőrileg és katonailag kettészakítják, s ennek nyomán a tőke és az állam is meghasad középen. (Ennek az újfajta elnyomásnak tipikus eszköze a Frontex, a schengeni zóna határán a „színesek” és „aljaemberek” [Untermenschen] erőszakos kiszorítását eszközlő, félelmetes határőrizeti rohamosztag, az EU egyik hatósága.)

Az ipari társadalom, s ezen belül a jóléti államok korában a legtöbb ember intézményekben töltötte az élete javát. Család, iskola, katonai szolgálat, szakképzettség megszerzése, munkahely, házasság, nyugdíj, egyháztagság, tömegpárti és szakszervezeti tagság, bérlet, előfizetés, munkahelyi üdülő, csoportos turizmus, csoportos sport és szurkolás, törzsasztal, klub, települési (lakótelepi) összetartás, erős nemzeti kohézió, lojalitás, tisztelet a fölsőbbség iránt, a munka és a szakértelem kultusza, teljesítménykultusz, meritokratikus beállítottság, a magaskultúra (tudománynépszerűsítés, önművelés, állami rádió) iránti respektus, a klasszicista kanonizáció, Goethe-, Balzac-, Tolsztoj-, Jókai-kultusz – mindezek a mind keleten, mind nyugaton általános szocializációs tényezők és attitűdök mára egytől egyik fölbomlottak, különösen együttesük nem létezik már.

Az intézményesség és a szervezettség alárendelt szerepet játszik, a kapitalizmus által megkövetelt magatartásokat (amelyek a munka valóságos alávetéséből származnak) már nem kell interiorizálni, a rendszer beéri a külső és a közvetett (pénzben kifejezhető) kontrollal. Az immateriális munka, a digitális technikának alárendelt munka különben is centrifugális, középpont nélküli (rizomatikus), szórt. Még a rögtönzés (a szabadság egyik fontos alakváltozata) is termelési cél, értékesítési módszer, lefegyverző (demobilizációs) elnyomási taktika lett. Az ideológiai és buzgalmi (pl. nacionalista és sztahanovista) mozgósítás megszűnt – a közvélemény „kommunikációs”, azaz indirekt és manipulatív mozgósítása egészen más dolog. Nem követel meg kollektív cselekvést, csak passzív egyetértést, amely szavazatokra vagy az ellenállás beszüntetésére váltható. (Csak az eltájolt neonáci szubkultúra hajlandó verekedni és ordítozni a melegekkel, a valódi homofób politikát simán, halkan, elegánsan kodifikálja a „legitim” többség az Országházban.)

A többség kordában tartására többnyire elegendő a tér repressszív használata az urbanisztika minden eddigi korszakában. (Előbb közel hozták a lakónegyedeket a gyárhoz, majd radikálisan elválasztották a kettőt – ennek köszönhetjük az elővárosokat – „a helóta nép” hatékonyabb fegyelmezése végett: itt a technika és az elnyomás változó szükségletei kölcsönösen serkentik egymást.) Ami az időt illeti, a munkaidő csökkentésére, a nyugdíjkorhatár leszállítására (a fizikai munka és más egészségromboló foglalkozások esetében) törekvő mozgalmak meggyöngültek – épp most, amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk.

Az ipari társadalomban nem csak az „államfönntartó” erők voltak szervezettek és hierarchikusak, hanem az ellenkultúra és a kontrahegemónia erői is (szakszervezetek, társadalombiztosítási intézmények, sokmilliós szocialista és kommunista tömegpártok a maguk paramilitáris csapataival és állami, főleg regionális, városházi befolyásával). A szervezett, elsősorban ipari termelőmunkának, mint szocializációs mintának az alkonyával mind az államok (azaz a hegemónia erői), mind a plebejus, főleg proletár szervezetek (a kontrahegemónia erői) kénytelenek vagy hajlandók voltak engedni az intézményesség sűrűségéből és intenzitásából.

A tőke-munka kontinuum részvevői (egyben a hegemónia és a kontrahegemónia kliensei) kisebbségben vannak. A többségre azonban továbbra is szükség van mint fogyasztóra. A kérdés az: hogyan lehet jövedelemhez juttatni a termelőmunkából szükségképpen kiszorult többséget, hogy a piac továbbra is működhessék, hogy az adókivetésnek továbbra is legyen értelme, hogy a társadalom önreprodukcióját szolgáló intézményrendszerek (egészségügy, oktatás, szórakoztatás, üdülés, sport, kultúra) megmaradhassanak.

Amennyiben nem nézünk túl a kései kapitalizmus fönnálló rendszerén, az egyetlen ágens, amely erre képes: az állam.

Ámde a mai állam a neokonzervatív-neoliberális korszak maradványa: privatizációk, alacsony adók (elsősorban a tőkenyenyereség- és vagyonadó, ingatlanadó, osztalékadó folyamatos csökkentése), globalizáció, a pénzforgalmon keresztüli irányítás („financializáció”), a biztosítási és a hitelüzlet elsőbbsége.

Az egyre szűkülő állami forrásokért egyre ádázabb küzdelem folyik a különféle, egyre népesebb csoportok között. Az európai államok beruházási, újraelosztási, fejlesztési („gondoskodó”) funkciói az elmúlt negyven esztendőben összezsugorodtak, büntető (elnyomó) funkcióik megszaporodtak.

Az állam tehát iszonyatosan erős nyomás alatt áll. A termelés és a fogyasztás (tehát az egész tőkés rendszer) adott alakzatának fönnmaradása esetén a hatalomnak nem nagyon van más kiútja, mint válogatni az állami forrásokat és ellátásokat igénylők között. Mivel azonban a politikai pluralizmus, a versengő többpártrendszer és az érdekképviseletek ugyancsak versengő rendszere még úgy-ahogy megvan, ehhez a kegyetlen szelekcióhoz néminemű jóváhagyásra van szükség. Erre csak úgy lehet ideig-óráig szert tenni, ha az egymással vetélkedő igények és az igényeket benyújtó társadalmi csoportok egy részétől megvonják a legitimációt. Ez azonban aláássa, már alá is ásta a honpolgári jogegyenlőséget. (Ebben foglalható össze az európai kormányzatok mai politikája, amelynek extrém példája az Orbán-diktatúra taktikája; durva, de tényszerű summázat.)

***

Elkeserítőnek tartom, hogy a politikai viták liberális és konzervatív részvevői a sebesen berendezkedő új diktatúra jellemzésekor Tocqueville terminusára, „a többség zsarnokságára” hivatkoznak. Még nagyon művelt és finom emberek is. Miféle többség? A parlamenti többség nem a társadalmi többség. Magyarországot nem a többség (azaz tocqueville-i értelemben a közvélemény egalitárius konformizmusa) irányítja, hanem szűk és titkolózó kamarilla, amely a választások előtt és alatt nem osztotta meg – érthetően – a magyar néppel rémületes elképzeléseit. Titokban elkészült törvényjavaslatok, alkotmány- és törvénymódosítások százai, mindenfajta társadalmi párbeszéd mellőzésével, mindenfajta egyeztetési mechanizmus szétzúzásával, az egyébként bírálható közfölfogás és közízlés (és a hatalmi párt saját homályos választási ígéretei) megvető elvetésével: ez volna „a többség zsarnoksága”? Ez még csak a parlamenti többségnek sem a zsarnoksága. Az Országgyűlés jobboldali többsége a kamarilla által kézbesített indítványokat szolgaian megszavazza. A kamarilla kodifikációs elképzeléseit, előkészítő anyagait, szakembereinek kilétét is titkolja. A diktatúra egyik lényeges vonása a titok.
Az Orbán-rezsim egyáltalán nem populista, hanem ennek a szöges ellentéte: elitista. „A létezés magyar minősége” nem a népé, a konzervatív értelmiség és a politikai „csúcsvezetés” belső titka, amely a meg nem határozott hagyományra – Werbőczy vagy Dózsa? – hivatkozik, mint minden jobboldali parancsuralom, hiszen a hagyomány mibenlétét nem a népakarat határozza meg, hanem az uralkodók preferenciái. Így hát nem lesz „értékvita”, mondta Orbán Kötcsén, ifjúságának neolukácsista kifejezésével. A többség miféle zsarnoksága az, amelyben az új választási törvénytervezet lehetetlenné tenné, hogy a Fidesz-KDNP-n kívül bárki más kormányra kerüljön? Hiszen a politikai váltógazdaság a többpártrendszer értelme. Váltógazdaság, azaz a választási siker és kudarc lehetősége: ez a többpártrendszer. Több párt még a sztálini korszakban is volt az NDK-ban, a Kínai Népköztársaságban (máig), a Lengyel Népköztársaságban, a Csehszlovák (Szocialista) Köztársaságban; efelől még mindezekben a országokban diktatúra volt. A népuralomnak itt semmi lehetősége nincs, még a „totalitárius” népuralomnak se. Itt egy szűk (részben rejtett) kis csoport irányít, a magyar népnek politikából csak a legelvetemültebb manipuláció jut.


***

A delegitimáció (a legitimáció megvonása), szemben a klasszikus kapitalizmus módszereivel, nem kizárólagosan, sőt: nem is elsősorban osztályszempontú, hanem mindenekelőtt a csereérték termeléséből ilyen-olyan okból kizárt társadalmi csoportok ellen irányul. (Evvel persze nyomás alá helyezik a reálbért, s evvel a munkaidőt. Az életszínvonal megőrzéséhez egyre kevesebb embernek egyre többet kell dolgoznia, egyre kevesebb pénzért, egyre kisebb biztonsággal, egyre apadó szociális szolgáltatásokkal és jogokkal.) Az egyik legfontosabb delegitimációs és diszkriminációs (kirekesztési) ismérv a nemzedéki: az idősek (nyugdíjasok) és a fiatalok (tanulók, diákok) ellen irányul (vö. a nyugdíjkorhatár és a tankötelezettségi korhatár módosításával fölfelé és lefelé, iskolabezárásokkal, egyetemek-főiskolák fölszámolásával, szakok megszüntetésével mindenütt; Romániában és Lengyelországban tízezrével buktatják meg az érettségiző diákokat a „minőség” ürügyével, nagy elitista sopánkodás közepette; a jobban javadalmazott foglalkozásokból való kirekesztést még erkölcsi lefokozással is megtoldják).

A másik, alighanem a legfontosabb: a termelőmunkából kiszorultak – munkanélküliek, szociális segélyezettek, egyedülálló anyák, rokkantnyugdíjasok – elleni szakadatlan moralizáló kampány, amely az eddig fölsoroltakat (a lefelé „cigánnyá” etnicizált-kriminalizált-moralizált, lekezelően „roncstársadalomnak” ócsárolt szegény populációkat, „élükön” magukkal a romákkal) egytől egyig élősdieknek, „eltartottaknak”, a tőkések és a termelők vérét szívó piócáknak tünteti föl (vö. a szociális ellátások, különösen a munkanélküli-segély de facto és a „passzív táppénz” de iure megszüntetésével, a mélyen a létminimum alatti összegekkel honorált közmunkától való függővé tételével, a közmunka rendőri-katonai megszervezésével, s a közmunka révén a termelőszférában juttatott reálbérek nyomás alá helyezésével, a különféle technikákkal végrehajtott nyugdíjcsökkentéssel). Az ingyenes egészségügy tönkretételének ürügye a betegek, a pszichiátriai ápoltak, a mozgássérültek, a látás- és hallássérültek, tehát a „táppénzcsalók”, a rokkantak delegitimálása, akik persze csak „színlelnek”. Ugyancsak „improduktívnak” számít a közszolgálat (vö. a masszív elbocsátásokkal a hivatalnoki karban, különös tekintettel a szociális munkásokra, s politikai okokból a magas bürokráciára, a médiákra) és a közoktatás, a tudományos kutatás, a kultúra, ezért ez utóbbiak támogatását (s őket magukat) brutálisan és esztelenül elpusztítják. Mindennek csak az a csonkja maradhat meg, amely a stabilitás és a közrend fönntartása (az elnyomás) számára közvetlenül hasznos, bár újabban – eléggé illogikusan – a rendőrök, börtönőrök és tűzoltók is élősdinek (s ha tiltakoznak, dezertőrnek) számítanak. Ugyancsak parazita az értelmiség, különösen a bölcsész- és művészértelmiség, amely – idegenszívűsége, fölforgató hajlamai és közérthetetlen intellektuális gesztusai ellenére – nem átall a túléléshez és az alkotáshoz állami forrásokat, ráadásul kifejezési szabadságot és szervezeti autonómiát követelni.

A másik – nálunk még nem explicit, nem kimondott – ellenségképet a prekárius (précaire, prekär), részmunkaidős, távmunkás, évente csak pár hónapot dolgozó, kényszervállalkozó, számítógépes segédmunkás, „kreatív” zsellér, médiajobbágy, művészkoldus körül alakítják ki. Ez a növekvő létszámú, a véndiákok csoportjával közös részhalmazt jelentő „új proletariátus” a maga bizonytalan életformájával egyre radikálisabb (a romkocsmáktól a tüntetésekig), kiváltja a konzervatív elitek és a jobbszél féktelen gyűlöletét, mert a nélkülözést kombinálja a sok szabadidővel, a fiatalsággal, az alternatív művészi és filozófiai érzékenységgel, s ha nem is ideológiai, de alkati „hatvannyolcassággal”. És nem veszíthet semmit, még a láncait se.

A nemzedéki-életkori és egészségi kritériumok biopolitikai jellegűek, ugyancsak ilyen a termelőmunkából kiszorultak szubkultúráinak, életformáinak deligitimálása, de a legaggasztóbb a szegénység etnicizálása, rasszosítása és (negatív) átmoralizálása, továbbá a népszaporulat bővülését nem szolgáló, nem prokreatív életformák megtámadása (emlékezzünk a „szinglik”, azaz egyszerűen a nem házas és kényszerűségből magányos honpolgárok elleni támadásokra, hogy az alantas állami homofóbiáról ne is szóljunk). Ami Kelet-Európában (s egyre inkább másutt is, így Olaszországban, ahol a szélsebesen fasizálódó Berlusconi-rezsim új bűnbakokat jelöl ki) a cigányság, az Nyugat-Európában a muszlim bevándorlók (ráadásul a már állampolgárságot elnyert, integrált, ám arab és afrikai, karibi eredetű, vagy Nagy-Britanniában az indiai szubkontinensről származó csoportok), oltalomkeresők, kelet-európai vendégmunkások és bevándorlók, menekültek és egyéb migránsok „párhuzamos társadalma”. Az iszlamofóbia és a harmadik világból származókkal szembeni fajgyűlölet és etnicista-fajüldöző politika ma már meghatározó eleme az Európai Unió fejlettebb államai kormányzati politikájának és a szélsőjobboldal nyomása alatt álló hatóságok és médiák által újrafogalmazott kulturális és erkölcsi identitásának. Mivel az új rasszizmus és etnicizmus ma már szinte kizárólag a legszegényebbek és a legkiszolgáltatottabbak ellen irányul, az antiszemitizmus általában – Magyarország föltűnő és sajátos helyi okokra visszavezethető kivételével (a helyi okok közül a legjelentékenyebb, hogy nálunk még vannak zsidók) – pusztulni látszik, legalábbis pillanatnyilag.

Rassenkampf ist Klassenkampf” – a huszadik század elejéről származó ausztromarxista egyenlet ma is érvényes, ha másképp (tágabban) is.

A szegényeket nem mint a hibás társadalmi rendszer áldozatait, hanem mint „cigányokat” vagy „arabokat” marasztalják el a faji és a moralizáló „érvek” vegyítésével, a tőkés érdekcsoportokat nem mint a kapitalizmus működésének szerves alkotórészeit, hanem mint „külföldet”, mint „globalizációt”, mint „multikat”, mint „bankokat” és „fináncarisztokráciát” (az immár patinás-penészes náci recept szerint) bírálják. Így persze a rendszer alapvető jellemvonásai sikkadnak el: mind a régiek, mind az újak. Sikerült a rendszer – öntudatlan és szándéktalan – védelmezői közé (ideig-óráig) besorolni a munkásosztály egy részét meg az úgynevezett kisembert; ezt szépen mutatja a szélsőjobboldal választási sikere az egykori „vörös” negyedekben, ahonnan hosszú évtizedekig kirobbanthatatlan volt a pártkommunista és szocialista részhegemónia. (Ez a trend azonban nem általános és nem megfordíthatatlan, bár a visszatérő baloldal nem azonos avval, amelyik távozni volt kénytelen.)

***

Mind maguk a fasiszták, mind rosszhiszemű liberális kritikusaik azt állítják, hogy a szélsőjobboldal a „rendszerellenzék”. A szélsőjobboldal valójában a rendszer legfőbb támasza, az improduktív (nálunk gonoszul és álnokul „inaktívnak” becsmérelt) többség kirekesztésének és jogfosztásának, az osztályelnyomás méltó utódának (vagy helyettesének) és önkéntes rendőreinek a stratégiai elővéde.

A fasizmus funkciója nem változott az 1920-as évek óta: a fasizmus ellensége a polgárságnak (amelynek – mint uralkodó osztálynak – egy része megmaradt volt a fölvilágosodás örökösének, bár ez sincs így ma már), ám nem ellensége a kapitalizmusnak, bár ellensége a kapitalizmus (valódi) ellenségeinek. A polgárság elveszti politikai hatalmát – ez átkerül a militáns, korábban katonai-félkatonai, ma hivatalnoki és lumpenértelmiségi „elitek” kezébe – , de a rendszer marad. Marad a profitokkal együtt; a korábbi (zömében liberális, liberális nacionalista és konzervatív imperialista) polgári kultúra azonban végleg eltűnik, mi több: feledésbe merül.

A szélsőjobboldal „antikapitalista” (valójában csak antiliberális, polgárellenes) és antikommunista. Erről a kettős világnézeti stratégiáról lehet mindig, tévedhetetlenül fölismerni akkor is, ha álcázzák.

Amíg a szocialista munkásmozgalom létezett, a szélsőjobboldal a szétverését vállalta magára (s cserébe megkapta a burzsoáziától a politikai, rendészeti, katonai hatalmat). Most, amikor a munkásmozgalom elvesztette a jelentőségét (hiszen csak kisebbséget képvisel; a szintén brutálisan kizsákmányolt és megfélemlített munkásság ma csak az egyetemes új proletariátus töredéke), a szélsőjobboldal az „improduktív” többség megosztását és elnyomását szolgálja a rasszista mozgósítás révén, ekképpen állítva a tőkés rendszer szolgálatába a rendszer áldozatait. A kizsákmányoltak és elnyomottak erkölcsi diszkriminációja nem újdonság. A klasszikus szabadelvűség korában a proletariátust mint műveletlen, bűnöző, mocskos, parázna, hazafiatlan, erőszakos, destruktív és szubverzív tömeget állították szembe a fegyelmezett, takarékos, tanult, kisportolt, illatos, illedelmes, államfönntartó fölsőbb és középosztálllyal és „elitekkel” (innen származik Ortega y Gasset obszcén ostobaságainak és hazugságainak népszerűsége mind a polgári liberálisok, mind a kultúrnácik körében; a magyar ugaron egészen máig). Ami akkor társadalmi, történeti és kulturális eredetű (állítólagos) tulajdonság volt, az a rasszistának persze természeti (faji) meghatározottság („utálnak dolgozni”, és így tovább).

Az orbáni állam, az Orbán-rezsim egybegyúrja a konzervatív tekintélyi állam, a klasszikus nacionalizmus (virtuális irredenta), a posztmodern szélsőjobboldal, a neokonzervatív egyensúlyi (megszorítási) gazdaságpolitika, az ugyancsak neokonzervatív intézményrombolás, a radikálisan egyenlőségellenes, ám ezúttal biopolitikai szociális kormányzás, a „nyilvánosság” és a „civil társadalom” hasznos liberális fikciója elleni szuronyroham, az antimodernizmus, etnicizmus, kultúraellenesség és kirekesztő világnézet minden erényét. Mindez együttesen csakugyan új minőséget jelent.

Evvel az új minőséggel szemben az ellenállás új minőségére van szükség, és örömmel jelentjük Magyarországról: ez az új minőség alakulóban van.

***

Az ellenállás részvevőiben tudatosult, hogy az utóbbi két évtizedben gyakorolt és csődöt mondott parlamenti és helyhatósági politika („pártpolitika”) folytathatatlan. A többpártrendszer csak az egyik lehetséges aspektusa a politikai pluralizmusnak. Ha lehetséges még az Orbán-diktatúra törvényes leváltása – ami bizonytalan, hiszen a Fidesz-KDNP alkotmányreformja (ebbe bele kell értenünk a körvonalazódó sarkalatos törvényeket is) a jobboldal kormányprogramját és társadalommodelljét rákényszeríti valamely esetleges új kormánytöbbségre is – , akkor a parlamenti politikának még lehet némi korlátozott és átmeneti jelentősége, de semmi több. De ezt is meg kell reformálni, mindenestre meg kell szüntetni a hivatásos politikai osztályt, amely ma már a maga egészében (kivételek persze mindig akadnak: isten áldja őket) akadálya a szabadság felé tartó politikai fejlődésnek.

Nyilvánvaló, hogy arányos választási rendszert kell bevezetni (tiszta listásat), meg kell szüntetni a bejutási küszöböt, két vagy három évre csökkenteni a parlamenti (és választott helyhatósági) ciklust, kitiltani az Országgyűlésből mindenkit, aki valaha is képviselő, miniszter, polgármester volt, egyetlen ciklusra korlátozni a képviselőséget, megkönnyíteni a helyi és országos népszavazásokat (eltörölve a tematikus korlátozásokat is), sorshúzással kiosztani a parlamenti és bizottsági tisztségeket, sorshúzással kijelölni az ötvenezer alatti települések képviselőtestületét, és közülük is sorshúzással a polgármestert, visszaállítani a társadalombiztosítási önkormányzatokat, ugyancsak önkormányzati módszerekkel irányítani az állami vállalatokat, bevezetni az ötvenszázalékos női kvótát, a minimum tízszázalékos roma kvótát, valamilyen bónusszal jutalmazni azt a pártot, amelynek a jelöltlistáján több mint húsz százaléknyi, főiskolai-egyetemi oklevél nélküli fizikai dolgozó található, bevezetni az esküdtbíráskodást, megerősíteni a választottbíráskodást. Miniszterelnök csak egyszer lehet valaki, legföljebb egy évig. Be kell vezetni a vállalatirányításban a paritást, amelyben a dolgozók képviselői a vezető szerv mandátumainak felét töltik be (kiterjesztett Mitbestimmungsrecht). Vissza kell állítani az intézményes érdekegyeztetést (OÉT vagy valami hasonló, ámde a dolgozóknak ugyanakkora részük kell hogy legyen mint a kormánynak és a tőkéseknek [„munkaadóknak”] együttvéve, 50-25-25%). Ez csak a demokrácia mechanikája, amelyet tovább lehet bővíteni és radikalizálni, hiszen a fölsorolt intézkedések a kelleténél mérsékeltebbek.

Mindezek mellett azonnal egybe kell hívni az Alkotmányozó Nemzetgyűlést – az Országgyűléstől el kell venni az alkotmányozás és az alkotmánymódosítás jogát, viszont (bizonyos alapjogi kivételekkel) ezt a jogot meg kell adni a népszavazásnak – , amely maradéktalanul és haladéktalanul eltörli az orbáni Alaptörvényt és az orbáni sarkalatos törvényeket, és semmi egyébbel nem foglalkozik, csak a megalkotandó új köztársasági alkotmánnyal. (Az aggodalmak eloszlatására a diktatúra alatt elkövetett politikai cselekményekre közkegyelmet kell már első lépésben hirdetni.) Ennek az alkotmánynak a cikkelyei között lenniük kell módosíthatatlan tételeknek (Ewigkeitsklausel), amelyek a habeas corpus mellett tartalmazzák az összes szokásos alapjogokat – a szólásszabadságtól az ellenállás jogáig és a pozitív diszkriminációig – , és amelyek kijelölik az állam szociális és kulturális kötelezettségeit. Ezeket, ameddig a kapitalizmus, a polgári társadalom, a piac, az egyenlőtlenség, a társadalmi igazságtalanság viszonyai fönnállnak, soha nem szabad módosítani. Ameddig vannak gyöngék és erősek, addig a gyöngéket védeni kell, ameddig nincs szabadság, addig a jog révén kell oltalmazni őket.

Az alkotmányszöveget népszavazásnak kell megerősítenie. A százezer lakos alatti településeken népszavazások állapítják meg és módosítják menet közben a költségvetést, és vetik ki a helyi adókat. Az adó arányos progresszivitása minden szinten kötelező lesz. Az energiaforrásokat, a környezetet a társadalom ellenőrzi választott szervek útján, esetleg államosítással. A közjavak együttesét (the commons) a közösségnek kell ellenőriznie. A föloszthatatlan közjavak-közjószágok – a víz, a levegő, az energiaforrások, a föld, az altalaj kincsei, a kulturális örökség, a tudományok és művészetek – demokratikus ellenőrzése a nép joga. Ehhez az kell, hogy a nép hagyja jóvá – és népszavazással menet közben megváltoztathassa – a költségvetést. A kisebb régiók, fővárosi kerületek költségvetését – puha korlátok között közvetlenül a választóknak kell kialakítaniuk (részvételi költségvetés a Porto Alegre-i modell szerint).

A szegényeket sújtó rendszabályokat azonnal eltörlik. A lakhatás alkotmányos joggá változik. A Büntető törvénykönyv nyilvánvaló osztályerőszakot előíró tételeit azonnal megsemmisítik. A Munka törvénykönyvét eltörlik, a dolgozók javára újat hoznak létre. A szakirányú végzettség megkövetelését szűkebb térre szorítják, és ott is enyhítik. Az oktatás és az egészségügy (esetleg a tömegközlekedés) ingyenes, a kilakoltatás tilos. Minden gyereknek jár ingyenes világi iskola. Demokratikus társadalomban senki nem lehet alultáplált, mindenkinek födél van a feje fölött, állástalanság miatt senki nem diszkriminálható (tehát mindenkinek biztosítani kell a munkakötelezettség nélküli megélhetési alapjövedelmet – living wage, Grundeinkommen). Fölül kell vizsgálni és ha kell, hatályon kívül helyezni a demokráciával szembenálló nemzetközi szerződéseket. Az Európai Unió szociális és demokratikus átalakításában köre kell működnünk; az intézmény így használhatatlan; törekedni kell a NATO átalakítására is, de mivel ez reménytelennek látszik, ki kellene belőle lépni.

***

Lehetne folytatni, de minek. Első olvasásra talán szokatlannak tetszik mindez, de hát ezek A DEMOKRÁCIA minimális föltételei, és maguktól értetődnek. Aki megdöbben rajtuk, ne nevezze (és tartsa) magát demokratának: nem az. Lehet liberális, de demokrata nem, ha nagyon meglepődik.

Természetesen ezek a föltételek – bármilyen fontosak – csak technikai jellegűek. S mivel a két „fehér kontinens” államai közül Magyarországon (és Belorussziában) a legnagyobb a baj, itt kell először komolyan eltűnődni a demokrácia (azaz a szó szoros értelmében vett népuralom) bevezetésén. Erre a maga teljességében sehol nincs példa („a képviseleti demokrácia” kifejezés oximoron – azaz a jelző ellentmond a jelzett főnévnek – , a képviseleti kormányzat – ez a helyes fogalmazás – viszont súlyos hibái ellenére persze minden tekintetben magasabbrendű, mint bármelyik diktatúra), de a közvetlen-részvételi demokráciára egyre inkább szükség lesz mindenütt. S ahol a legnagyobb a baj, ott csak a viszonylag radikális rendszabályok kielégítők – a gyökeres szocializálás (etatizmus helyett), demokratizálás, egyenlősítés és (igen!) liberalizálás az egyéni szabadságjogok tekintetében.

Nem lesz könnyű ide eljutni – s a nép természetesen a demokrácia ellen is dönthet némely ponton – , de a demokrácia (tehát a népi részvétel), a társadalmi (és nemi, nemzedéki, etnikai, felekezeti) egyenlőség (beleértve a végzettség és foglalkozás szerinti diszkrimináció fölszámolását a lehetőségig, az egészségesek és betegek közötti egyenlőség megteremtését), a szabadság („negatíve” a személy sérthetetlensége és mindenki mással való egyenrangúsága, a mindenkiével azonos erkölcsi értékének elismerése, „pozitíve” a valódi lehetőség a társadalom valóságos jellegének alakítására) irányában haladéktalanul el kell indulni. Mindezeknek az elitárius, igazgatási, anyagi, szellemi, származási, tekintélyi, műveltségi előnyök, kiváltságok kihasználását lehetővé tévő meghiúsítását már rögtön a kezdetkor ki kell zárni.

Hangsúlyoznom kell, hogy ez nem az én személyes politikai programom, hiszen a helyén hagyná a polgári rendszert, amelyet én elvetek – hanem kompromisszumos, „népfrontos”, rendkívül mérsékelt, középutas javaslat, amelynek a részletei nyilván egészen másképp is alakulhatnak. „A boldogság új eszme Európában” – szoktam idézni Saint-Justöt. Még mindig az. A „rejtett” cél AZ ÖRÖM, nem a megélhetés.

A demokrácia új követelményeit azonban az új – hangsúlyozottan civiltársadalmi, a jelenlegi hatalompolitikától távol álló – mozgalmaknak, mindenekelőtt a szakszervezeteknek (a munka mint szocializációs modell háttérbe szorulása, marginalizálódása miatt beállt) biopolitikai fordulatra kell tekintettel lenniük, amikor nekilátnak a diktatúra békés, ám esetleg nem egészen törvényes lebontásának. (A jelenlegi törvényes és törvényi szerkezet legfőbb célzata Magyarországon, diktatúrák szokása szerint, éppen a saját lebonthatatlansága.)

Itt tehát nem lehet a munkában állókra korlátozni a mozgalmat. A munkanélküliek, a nyugdíjasok, a szociális segélyezettek, a hátrányosan megkülönböztetett társadalmi csoportok (a nők, az MLBT-k, a romák, a diákok, az elbocsátott közalkalmazottak, a nemzeti kisebbségek, a fenyegetett értelmiségiek), a betegek, a menekültek (bevándorlók, vendégmunkások) épp úgy részvevői kell hogy legyenek az ellenállási mozgalomnak, mint az ipar, a kereskedelem, a szolgáltatások munkásainak, az állami vagy a magántőke alkalmazottainak.

Fölhívnám rá a figyelmet, hogy a biopolitikai kirekesztés már olyan messze megy, hogy a „helytelenül táplálkozó” (azaz kövér) és dohányzó személyek (egészségi problémáikról „maguk tehetnek”, akár a munkanélküliek a nyomorukról), alkoholisták, drogosok stb. valósággal az állam, sőt: a nemzet, „a mi fajtánk” ellenségeinek tűnnek föl. Ennek a szélsőségesen diszkriminatív világnézetnek, ellenőrzési-elnyomó-erkölcsi technikának a legcinikusabb változata a bűnbakká tett hajléktalanok százezrekre bírságolása, majd rendőri eltávolításuk a közterületekről. Hogyan lehet mindezeket az embereket a sorsuk aktoraivá, öntudatos szubjektumaivá, a lázadás részeseivé tenni? Fogas kérdés.

Az alakuló, szórt, központi vezetéssel – nagyon helyesen – NEM rendelkező ellenállási mozgalomban domináns, legalább a hangulatában, a légkörében az antidiszkriminációs, egyenlőségi kultúra; ezt szükséges volna világossá tenni. Itt nem pusztán fizetés-, nyugdíj- és segélyemelésről, nem pusztán kifejezési szabadságról, nem pusztán erőszakellenességről – és nem pusztán a tőkés vállalatok nagymérvű megadóztatásról, ami elkerülhetetlen – , nem is pusztán csak a sovinizmus, etnicizmus, rasszizmus kérlelhetetlen elutasításáról van szó, hanem a mozgalom toleráns, békés szelleméről, mindenfajta testvéri-nővéri autonómia és kölcsönös respektus tiszteletben tartásáról az ellenállás soraiban.

És hát ennek a demokratikus mozgásnak nemzetközinek kell lennie, hiszen a közvetlen, részvételi demokráciát különben eltapossa a nemzetközi tőke, amely a komolyabb politikai fejlődés meghiúsítása érdekében mindig szövetséget tud létrehozni szabadelvű jogállamok és tekintélyelvű diktatúrák (s még ennél is rosszabbak…) között.

És itt egy látszólag lényegtelen, mégis elmulaszthatatlan szó az ellenfélről: mindenképpen el kell utasítani az ellenfél dehumanizálását, a verbális megalázást, a fenyegetést és az effélét (ez már nem hiányzik „demokratikusnak” becézett ellenzéki pártjaink belső közéletéből se). Küzdelmeink társadalmi, erkölcsi és politikai természetűek, nem személyesek. A küzdelem céljai olyanok, hogy a jobboldali diktatúra jelenlegi támogatói, sőt: működtetői is fölszabadulásként (de legalább megkönnyebbülésként) élhetnék át az ellenállás győzelmét. Mi sok boldogságot kívánunk minden felebarátunknak és honfitársunknak, márpedig Orbán Viktor és Lázár János is a felebarátunk és a honfitársunk. Apróbb bosszúságaik múltán nekik is jobb lesz a demokrácia, mint a diktatúra. Politikai nézeteik tévedésből fakadnak, márpedig a tévedés fölismerése valódi szellemi öröm forrása, még ha mi is voltunk azok, akik tévedtünk. Tanúsíthatom ezt, hiszen munkásságom egy részét el kellett vetnem, s ez fájdalmas volt – de mennyivel jobban érzem magam most!

Sok mindenkinek le kell majd szoknia sok mindenről, például arról, hogy „demokráciának” nevezze a képviseleti kormányzatot, a liberális jogállamot, amely ellen az egyik legsúlyosabb érv az, hogy ismételten lehetővé teszi a diktatúrák, például a mai magyarországi parancsuralmi, tekintélyuralmi rezsim békés puccsát, amelynek nincs törvényes, szakítás nélküli orvoslata. A szociális és biopolitikai egyenlőtlenségre alapozott jogegyenlőség illúzió. Nincs és nem is lehet visszatérés a rendszerváltás bukott rendszeréhez.

De ezt nem központi bizottsági határozatban kell leszögezni. Az ellenállási mozgalomban – amelynek az „élcsapata” olyan új csoportok laza együttese, mint a Milla, a 4K!, a Hallgatói Hálózat, de amelynek értékes részei a régebbiek is, mint a TASZ, a Magyar Helsinki Bizottság, az Eötvös Károly Intézet, az Amnesty International, a Transparency International, a Roma Polgárjogi Mozgalom, a Szegénységellenes Hálózat, a Méltóságot Mindenkinek és társai, a sokszínű szakszervezeti mozgalom, az ökológiai szervezetek (Energia Klub, Levegő Munkacsoport, Védegylet, Hulladék Munkacsoport, Greenpeace et j’en oublie) – erőteljes munkamegosztás tapasztalható, de a szintézisre azért szükség van, nem szervezeti (isten őrizz!), hanem elméleti és világnézeti-morális értelemben.

És mindenekelőtt: azoknak kell csinálniuk az ellenállási mozgalmat, akiknek az érdekében elindult. Ha az elfelejtett falvakban nyomorgó, reményüket vesztett szubproletárok nincsenek benne, akkor megismétlődnek minden hierarchikus mozgalom, minden képviseleti szisztéma bajai: a mozgalmi „elit” átveszi az irányítást, professzionalizálódik, és kezdődik minden elölről. Előítéletesnek se szabad lenni: bár üdvösnek tartom a mozgalom antiparlamentarizmusát és spontaneitását, azért elismerhetjük, hogy milyen kiváló a Lehet Más a Politika (LMP) népszavazási kezdeményezése – amelyet a magyarországi sajtó szégyenletesen agyonhallgatott, vagy a legjobb esetben alaptalanul és elfogultan kigúnyolt – , persze az LMP jellegénél és fiatalságánál fogva közelebb áll az új civil társadalomhoz, az új ellenállási mozgalomhoz, mint a megmerevedett többi „demokratikus” (ejtsd: liberális) erő, bár manőverező-taktikázó politikai stílusa nekem nem rokonszenves. (Az LMP új jelszava – „Fogjunk össze a fasisztákkal a demokratikus köztársaság, a szabadelvű-alkotmányos-pluralista jogállam megmentéséért!” – mutatja, hogy nagyon nehéz megbízni ebben a pártban, vagy bármelyik pártban.) A tőlem ideológiailag távol álló Magyar Demokratikus Charta tevékenysége se fölösleges, noha hűsége 1989-hez idejét múlta, konzervatív, visszafelé néz, bármennyire szép dolog is az állhatatosság.

Az azonban csakugyan valóságos dilemma, hogy a munkaidő újraelosztása, amely nélkül nem dönthető meg a biopolitikai diktatúra, csakugyan összeegyeztethető-e a polgári társadalommal. Majd menet közben kiderül.

A küzdelem azonban szép, és máris megcáfolta a szabadelvű pesszimizmust, amely szerint a magyar nép nem szereti a szabadságot. Dehogynem szereti. A cenzúra nem nagyon teszi lehetővé, hogy polgártársaink tudják, mit is művel velük a jobboldali parancsuralmi állam, de ez – sajnos… – nem maradhat titokban. Azt a népet, amely a véres szovjet katonai megszállás idején hosszan tartó általános sztrájkra volt képes 1956 késő őszén és telén – s amelyet a följebbi értelemben demokratikus struktúra (a munkástanácsoké) tartott össze – , nem szabad szolgalelkűséggel, meghunyászkodással, az áldozatkészség hiányával vádolni.

Ha Orbán Viktor nem szánja el magát a vérontásra, a békés, teremtő, képzeletgazdag fordulat nem elképzelhetetlen. Addig sok türelemre és akasztófahumorra lesz szükségünk. Az athéni, tuniszi, kairói, madridi, barcelonai, milánói, londoni mozgalmak szerény párhuzama már Kolozsvárt és Budapesten is észlelhető (s ne feledjük a zágrábi, bécsi, londoni diáklázadásokat se), s érezhető lesz Nyíregyházán, Pécsett, Komlón, Békéscsabán, Gyöngyöspatán, Tatárszentgyörgyön, Tarnabodon és Hajdúhadházon is. A bénultságnak vége.

Az egyik legígéretesebb kezdeményezés és örömteli fordulat a legtöbb szakszervezeti konföderáció összefogása, végre-valahára. A várható és remélt „forró ősz” – amelyben nem csak szervezetek, hanem olyan „informális formációk” is részt vesznek majd, mint az i disobbedienti (az engedetlenek), a precari nati (született prekáriusok) és a los indignados (a fölháborodottak) magyarországi megfelelői – nem csak „forró” kell hogy legyen, hanem össze kellene fonódniuk benne a jogvédő, jogteremtő szociális, alkotmányos-jogállami, szabadságvédő, béremelést és nyugdíjemelést kikényszerítő, a munkajogi visszalépéseket új, a tőkéseket és más tulajdonosokat, munkaadókat méltánytalan kiváltságaiktól megfosztó követeléseknek a biopolitikai egyenlőség megteremtésének szorgalmazásával, a termelőmunkából (s evvel az élhető életből) kirekesztett, méltóságukban meggyalázott, kényszermunkával fenyegetett, szegény és szervezetlen rétegek elismerésével, a minimálbér szintjén való, föltétel nélküli eltartásának a szociális követelések sorába iktatásával. A demokratikus, egalitárius irányzatok nem riadhatnak vissza tőle, hogy a javak és jövedelmek újraelosztásának klasszikus módszereitől irtózva (ez az irtózat az évtizedes, többpárti propaganda hatására általános és erős babonává változott, holott a piacnál nem kevésbé hatékony, ha nem is jobb nála, hiszen a fölsőbbség kezébe adja a rendelkezés jogát afölött, amit valaha Polányi Károly egyszerűen így nevezett: „az ember megélhetése”, The Livelihood of Man) hagyják éhen halni azokat, akiket az idejét múlt neokonzervatív és neoliberális (a kettő nem teljesen azonos!) kurzusok a sorsukra hagytak.

Kérem, figyeljék meg, hogy ezek a javaslatok nem foglalják magukba a radikális demokrata (és nem holmi anarchokommunista) Bibó István egyik alkotmányos-demokratikus alapelvét, „a kizsákmányolás tilalmát”, ennél ez a javaslat sokkal szerényebb; és – személyes politikai vonzalmaimat most félretéve – , nem számítok a kapitalizmus közeles megdöntésére, habár a rendszer egésze inog, de nem politikailag.

Ma már a munkanélküliek, betegek, mozgássérültek, gyöngénlátók és
nagyothallók, kirekesztett etnikai és más bűnbakcsoportok, nyomorgó régiók (az egykori falvak nyomorgó lakói, az egykori földművesek), nyugdíjasok, diákok, eladósodottak nem a társadalmi ellenállás margóján, hanem a középpontjában vannak. Ma már a béremelési és munkajogi célok csak a puszta életükben veszélyeztetett, igencsak sokféle populációk érdekeivel együtt értelmesek – tehát a szakszervezeteknek is meg kell változniuk.

Orbán Viktor „munkaalapú társadalma” azt jelenti, hogy a még rendszeres alkalmazásban álló kisebbségen (és a kis- és nagytőkések még szűkebb kisebbségén) kívüliek nem egyenjogú tagjai a társadalomnak. Őszinte beszéd. Ez csakugyan így van. Csakhogy ami van, az nem jól van.

Arisztotelész megkülönböztette „az életet” a „jó élettől”. Ez a társadalom még a puszta életet sem garantálja. Ámde lehet, hogy előbb lesz „jó életünk”, mint „puszta életünk”. Maga a küzdelem, amelyben magunk vívjuk ki szabad emberekként elvitathatatlan méltóságunkat, lesz a „jó életünk” kezdete. A hierarchiától független, nem hatalmi, de beavatkozó politizálás a fölszabadulás első lépése. Ha a diktatúra által elsinkófált államunk elvitatja a többség különféle alkotóelemeinek a legitimitását, ha pozitív erkölcsiséget csak a kiváltságosoknak – köztük (nyolcadlagosan) a régi proletariátus és a régi kispolgárság egyre csökkenő tömegének, amely ugyan kizsákmányolt és manipulált, a sűrű gondoktól neurotikus, és még nem ismerte föl, hogy tágabb értelemben vett érdekei megegyeznek a tőke-munka kontinuumból kizárt sorstársaiéval – tulajdonít, akkor nekünk, a magyar népnek is meg kell vonnunk a diktatúrától a legitimitást, és nem szabad magasabb értéket elismernünk, mint az ellenállást, az autonómiát, és el kell vetnünk a diktatúra értékrangsorát. Akkor a végzet, azaz a tőke által kirótt értéksorrendet a szubjektivitás és az autonómia fogja fölváltani, s ez a küzdelem nem ádáz lesz, nem undok, nem torz, hanem szép.

Az írás megjelent a Élet és Irodalom 2011. július 22-i számában.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!