2017. június 25. vasárnapVilmos
24°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
tgm.transindex.ro

A ROMÁN-MAGYAR VISZONYRÓL

Még van idő, állítsátok meg őket!

utolsó frissítés: 14:50 GMT +2, 2011. december 8.

A román és a magyar állam kölcsönös tudatlanságban leledzik egymás felől, s a tartalmilag üres „riválisképet” paranoid gyanakvással vizslatja.

A hagyományosan istenverte, elátkozott ügyek egyike a magyar―román viszony. Ebben benne van a román állam és a magyar állam, a romániai magyar kisebbség és a román többség, Magyarország és az erdélyi magyarság, a székelyek és a többi magyarok, Erdély és Partium viszonya, a magyarországi jobboldal és liberális/szocialista balközép zűrzavaros kapcsolatai a romániai magyar politikai erőkkel és a román pártokkal, a román „elitek” változatos és változó „magyarpolitikái”, a kölcsönös értetlenség és tudatlanság, a „Trianon” nevű mítosz, a „bécsi döntés” nevű mítosz, a „Magyar Autonóm Tartomány” nevű mítosz, a lényegükben elfelejtett, de a szívünkbe fúródott gyilokként betokosodott, kölcsönös történelmi sérelmek; képzeltek és még a képzeltnél is rosszabbak.

A „társtalan magyarság” kihal a Kárpát-medencéből. Ez a régi magyar félelem. A magyarok és külföldi (nyugati és/vagy orosz) szövetségeseik darabokra tördelik a soha nem eléggé egységes Romániát. Ez a román rettegés régi tárgya.

A két állam kölcsönös tudatlanságban leledzik egymás felől, s a tartalmilag üres „riválisképet” paranoid gyanakvással vizslatja. A politikai elitek ingadoznak a vaksi gyanakvás és a legcinikusabb közöny között. A kölcsönös közöny és a merőben taktikai manőverezés az elmúlt évtizedben – némi óvatossággal, józansággal és lustasággal elegyedve – többet ért el, kellemesebb viszonyokat teremtett, mint a sovinizmus heveny szakasza. Bár a józan lustaság elviselhetőbb, mint a sovén tombolás, szilárd alapnak alig nevezhető. Egymás – kölcsönösen leereszkedő – eltűrése, amiben semmi tudatosság nem volt, csak a két társadalom belső fejlődése (érése és lottyadt, szotyogós túlérése), erkölcsileg meglehetősen silány. Ennélfogva aztán ingatag, időleges, súlytalan.

A gazdasági világválság és nyomában az esztelen megszorító intézkedések tovább mélyítették a már régóta készülő politikai válságot, amelynek Magyarországon az egyre képtelenebb féldiktatúra a következménye, Romániában egyelőre a zűrzavar (ámde a román állam már ugyancsak az Übü-rezsim felé halad). Ilyenkor az államok legfontosabb legitimációs feladata a bűnbakok gondos kiválogatása. A bűnbaklisták élén Nyugat-Európában az arabok és más muszlimok állnak (EU-állampolgárok és bevándorlók vagy menekültek egyaránt), Kelet-Európában a romák, nem pusztán azért, mert „etnikailag és kulturálisan (habitusukban) idegenek”. Főleg azért, mert ők is igényelnek szociális segélyt, amelynek az összegére befolyásosabb rétegek, csoportok is szemet vetettek.

A romániai magyarok, ha nincsenek is túl jól eleresztve, semmiképpen nem hasonlíthatók a cigányokhoz. A mai körülmények között meglepő, hogy föllobbant ellenük a román többség ellenséges indulata, illetve rájuk vetül a romló magyar―román államközi viszony árnyéka. Nyugat-Európában a helyzet némileg különböző: a nyugati EU-államok között nincs gyűlölet, etnikai és regionális konfliktusok vannak, de az etnicizmus NEM nacionalizmus (a nacionalizmusnál is rosszabb, de NEM azonos vele; ám nem is tiszta rasszizmus, mert legalább annyira kulturális, mint „fajbiológiai”). Nyugat-Európában nem vetődik föl államok között a határkérdés, nincs expanzív és militarista nacionalizmus, ám a gazdag régiók igyekeznek elválni a szegényektől, pl. Flandria Vallóniától, Észak-Olaszország a Mezzogiornótól, Katalónia Kasztíliától, Asztúriától: ezek belső régióhatárok. Elválni akarnak, nem egyesülni: mint korábban a gazdag Szlovénia és Horvátország a szegény Szerbiától, Macedóniától, Koszovótól. Skócia, ahol már a függetlenségi párt van kormányon, nem akarja megosztani az északi-tengeri kőolajból származó jövedelmeket az angolokkal. Az adószeparatizmus meglehetősen viszolyogtató.

Kelet-Európában mind a hagyományos nacionalizmus él – pl. a hagyományos, bár néha csak mostanában keletkezett irredenták – , mind az új etnicizmus, mind a fajgyűlölet.

A magyar―román viszony sajátossága, hogy megromlásában döntő szerepet játszik a két és fél politikai „elit” (a magyarországi, a román és az erdélyi magyar) kétségbeesett igyekezete, hogy fönntartsa magát a gyorsuló hanyatlás körülményei között – hiszen ez már régen nem csak gazdasági, hanem egyben politikai, kulturális/civilizációs válság is – , és hogy a még úgy-ahogy megjutalmazható, klienssé tehető, „államfönntartó” polgári középet a magánérdekei révén magához kösse, mint manapság minden állam. Ez a „polgári közép” azonban Magyarországon nem, de szerintem Romániában sem elég. Az Orbán-rezsim a kettős állampolgárság révén mozgósítani tudja a határokon túli magyarokat (a belső Fidesz-zsargonban: „hatumákat”), ami szinte semmibe se kerül, viszont a magyarországi adófizető állampolgárok ezért útépítést, állásokat stb. várhatnak és várnak el cserébe.

A Băsescu-kormányzat („rezsimnek” nem nevezhető, ahhoz nem elég eredeti, szemben a Nemzeti Együttműködés Rendszerével, amelyet a nemzeti ügyek kormánya, azaz Orbán Viktor miniszterelnök alkotott meg) azt az érdekes újítást vezette be, hogy kitűnő viszonyt ápol a budapesti kormánnyal, a kormányzati lét kisebb-nagyobb előnyeivel, olykori politikai engedményekkel kenyerezi le a romániai magyarság hivatalos vezetőit, miközben a magyar kisebbség emancipációs törekvéseinek mereven ellene szegül, és nem állja útját a magyarellenes uszításnak.

Az erdélyi magyarok nem érdeklik.

Orbán Viktor magyar miniszterelnök mindent megtesz annak érdekében, hogy az erdélyi-partiumi-bánsági magyarok bukaresti parlamenti és kormányzati képviselet nélkül maradjanak, és hogy olyan kalandor akciókba zsarolja bele őket, amelyek után már csak őhozzá fordulhatnak segítségért, az egyes helyhatóságokkal – s velük is csak a kevés magyar többségű körzetben – pedig majd csak elbánik valahogy. Aztán majd sovén tűzbe boríthatja Magyarországot, amellyel újabb évtizedekre szerezhet magának „parlamenti” többséget. Orbán Viktor miniszterelnök a status quót védő (vagy rontó) bukaresti politikai osztály éles fegyvere Erdélyben.

Az erdélyi magyarok nem érdeklik.

Traian Băsescu, Románia elnöke egyfolytában – lassan, ravaszul – szorítja mind szűkebb sarokba a magyar érdekeket, miközben a pokolian népszerűtlen Boc-kabinet parlamenti többségét az RMDSZ tartja fönn, az az RMDSZ, amely már évek óta hiába vár a kisebbségi törvényre (eredeti alakjában a tervezet nem is rossz!), ezért a romániai magyar közvélemény nem Băsescu elnököt, hanem az RMDSZ-t okolja. Az RMDSZ kénytelen-kelletlen támogatja a román kormány megszorításos, reálbér- és reálnyugdíj-csökkentő, intézményromboló, elszegényítő politikáját, amellyel minden héten magyar etnikai (nemzetiségi) szavazatok százait veszíti el. A magyarellenes hangulatban a román ellenzék nagy pártjai (a szociáldemokraták és a liberálisok) sovén irányban előznek, a magyarok jobbágyának nevezik Băsescu elnököt (haha), magyarellenességben versenyeznek a Băsescu-párttal – miközben a maguk oldalára kívánják vonzani az RMDSZ-t az eddigieknél rosszabb föltételekkel.

A Băsescu nélküli Băsescu-párt kifutó modell, „a román baloldal” – amelynek valószínű elnökjelöltje, majd Románia lehetséges elnöke, aki épp most nevezte magát meggyőződéses monarchistának, Crin Antonescu nemzeti liberális vezető – pedig őszintén nacionalista, szemben az őszintétlen nacionalista Băsescuval. (Ő képes ma helyeselni Románia részvételét a második világháborúban a tengelyhatalmak oldalán: „ő is úgy tett volna, mint Ion Antonescu” marsall, jogerősen elítélt és kivégzett háborús bűnös; mintha ez a háború nem jelentette volna egyben a transznisztriai, besszarábiai, moldvai zsidóság kiirtását, az odesszai vérengzést, majd Románia függetlenségének elvesztését. Románia elnökének nyilvánvalóan azért ellenszenves Hohenzollern-Sigmaringen Mihály – 1947. december 30-áig Románia királya – , mert túlságosan antifasiszta volt az elnök ízléséhez képest.)

De ez még mind semmi.

A nacionalista vetélkedés kényszere a mindeddig óvatos, reálpolitikus RMDSZ-t is nyomja. Nyomja mind a bukaresti kormány, mind a román ellenzék, mind a budapesti kormány (a magyarországi parlamenti ellenzék nem számít). Az Orbán-rezsim vélhetőleg tudja, hogy külön erdélyi magyar kedvence, az Erdélyi Magyar Néppárt nem arathat sikert, két romániai magyar párt azt jelenti: egy se. De az elkeseredett erdélyi közvéleménynek Kelemen Hunor és Markó Béla egyszerűen nem mondhatja meg, hogy az Erdélyben (Magyarországon már nem) nagyon szeretett Orbán miniszterelnök milyen sorsot szán a gyorsan csökkenő lélekszámú magyar kisebbségnek. A névleg az RMDSZ-hez tartozó, de lélekben már Orbán Viktorhoz átállt tisztségviselők provokáló akcióit nem bírálhatják, mert akkor egyszeriben „rossz magyar ember(ek)nek” látszanának. Így a két csoport (RMDSZ, EMNP) politikája egyre hasonlóbbnak tűnik föl, miközben egyre jobban gyűlölik egymást. És politikájuk valójában nem is hasonlít, de voltaképpeni politikájukat titkolni kénytelenek.

Vegyük a Mátyás király kolozsvári szobrára illesztett „táblácska” (plăcuţă) történetét. A „táblácska” a nagy történész, Nicolae Iorga butácska, nacionalista, ám csavaros mondata, amely egyrészt büszkélkedik vele, hogy a hírneves uralkodó román származású volt, másrészt afféle nemzetárulónak állítja be, harmadrészt azt mondja, hogy valami jelentéktelen ütközetben (amelyről nem valószínű, hogy egyáltalán hallott) legyőzték a katonáit a moldvaiak. Ez nem kevés egyetlen mondatban, de a történelmietlen őrületnek elég szép esete.

Nem kétséges, hogy Hunyadi Mátyás részben román eredetű volt. De mit jelentett a „román” és a „magyar” az ő századában? A „magyar” (a „natio Hungarica”) azt jelentette, hogy valaki nemesember („una eademque nobilitas”), ami egyben azt jelentette: katolikus. Olyan nagy hűbérurak, mint a Drágffyak meg a Kornisok, szintén román származásúak voltak, de ezt soha nem hangoztatták, mert az ő esetükben ennek nem volt jelentősége. Mátyás román eredetét az udvarában élő olasz humanisták azért hangoztatták, mert – a korabeli olasz reneszánsz propagandisták (udvari „történetírók”) szokása szerint – római (mítoszi) hátteret kívántak neki biztosítani birodalmi (császári) ambícióihoz, mellesleg mintegy balkézről megteremtve hozzá a dákoromán kontinuitáselméletet. Mátyás apja, a nagy condottiere, Hunyadi János a „törökverés” közben Magyarország legnagyobb földbirtokosa lett, ez tette Mátyást királlyá, nem a „római” eredet.

Mátyást Erdély nem érdekelte, Magyarország többi része se nagyon az adóbevételeken kívül, Bécs és Prága irányában folytatta pazarló és értelmetlen katonai műveleteit. Megteremtette ugyan szűk körű udvari asztaltársasága körében a magyar reneszánszot és humanizmust, amelynek a legjellegzetesebb alakja Janus Pannonius pécsi püspök volt, a biszexuális pornográfia jeles művelője. Annak, hogy Mátyás édesanyja véletlenül – átutazóban – a család egyik hívének a kolozsvári házában szülte meg ezt az érdekes embert, az égvilágon semmi fontossága nincs.

Jellemző a századfordulós magyar „nemzetpolitika” és nemzetpropaganda Erdély-vakságára, hogy nem a Báthoryak, Rákócziak, Bethlenek, Kemények, Apaffyak, Telekiek közül valamelyik erdélyi nagyságnak állíttattak szobrot, hanem ennek a nagy formátumú, ám Erdélytől idegen fejedelemnek. (Az egyetemet meg Ferenc Józsefről nevezték el, nem pedig – mondjuk – Kemény Zsigmondról, ha már ragaszkodunk a főurakhoz.)

Arról vitatkozni tehát, hogy Mátyás király magyar vagy román volt-e, értelmetlenség, hiszen a modern értelemben egyik se volt, hiszen maga a „nemzet” mint olyan sokkal későbbi eredetű. Tehát a „táblácska” (plăcuţă) kitűzése – meg a magyar föliratok lankadatlan üldözése – semmi másra nem szolgál, mint a magyarok megsértésére, akik persze okosabban tették volna, ha sértődés helyett harsányan kacagnak. De már áll a bál, a kolozsvári városi tanács román tagjai minősíthetetlen hangot használnak a magyarokkal szemben, akik kivonulnak. Magyarország bukaresti nagykövete hatalmas virágcsokorral óhajtja eltakarni a „táblácskát”, a rendőrőrszemmel dulakodik. Fiatal magyar tudósok és diákok négynyelvű műanyag táblával ragasztják le a „táblácskát”, amelynek szövege történettudományi vitába keveredik Iorgával, és az évszázados magyar―román együttélést méltatja. Kelemen Hunor, romániai művelődési miniszter, az RMDSZ elnöke, följelentést tesz az ügyben (a román hatóságok a szobor fölújítása előtt megígérték, hogy a „táblácska” nem kerülhet vissza), válaszul a román nyelvű internet úgy beszél a magyarokról, hogy az még egy harcedzett vasgárdistát is meghökkentene. A magyar alpolgármester reklámterületet bérel Kolozsvár határában, és több nyelven – magyarul is! – föltünteti az óriásplakáton a város nevét. A tereptárgyat „ismeretlen tettesek” lerombolják, újbóli fölállítását a polgármesteri hivatal megtiltja.

Magyar szamárságok követik a román szamárságokat, de amint most is látjuk, az adott demográfiai és hatalmi körülmények között a román szamárságok érvényesülnek (amint 1918 előtt mindig a magyar szamárságok érvényesültek). Ezért nem lehet könnyedén legyinteni rájuk. A mindenkori és mindenünneni kisebbségek agyonhorzsolt érzékenysége, lelki sérülékenysége nem pusztán lelkiállapot: súlyos történelmi okai vannak. A román demokratikus sajtónak és közéletnek – már amennyi maradt belőle, remélhetőleg több, mint Magyarországon – ezt meg kellene értenie, még az erősödő nacionalizmus és etnicizmus hangulatában is, amely persze sokkal nehezebb föladattá teszi a méltányosságot, mint akár egy esztendővel ezelőtt.

Magyarok és románok egyaránt tágra nyílt szemmel masíroznak a csapdába, közös erőfeszítéssel teszik tönkre azt a soha nem tapasztalt együttműködést, kreativitást, amely a román közönség kedvencévé tette a kolozsvári Állami Magyar Színházat (a sepsiszentgyörgyi magyar színház mellett), amely létrehozta az Erdélyi Nemzetközi Filmfesztivált (TIFF), az Ecsetgyár multikulturális „alternatív hely”-ét, a problémák ellenére eleven (magyar―román) diákéletet teremtett az állami egyetemen, a legjobb alternatív kocsmákat, remek kiállításokat, kiváló könyvkiadókat, folyóiratokat. Természetesen a kultúra, még a legbátrabb se helyettesítheti a jó politikát, de még ennek a kezdetei is tapasztalhatók: megszületett a GAS (Grupul de Acţiune Socială, Szociális Akciócsoport), amely országos föltűnést okozott avval, hogy a nagy nyilvánosság előtt radikálisan szállt szembe a kilakoltatásokkal a cigánynegyedben.

Akármilyen reménytelen a romakérdés, morálisan egyszerűbb, mint a magyarkérdés. A nyomor és a diszkrimináció tisztességes emberekből fölháborodást vált ki (egyszerű, áttekinthető), de a magyarkérdés tele van történelmi tisztázatlanságokkal, az erdélyi magyar középosztály és értelmiség önvédelmi harcai – mivel a magyaroknak van szociális és kulturális tőkéjük, állítólag mellettük áll a magyarországi állam, nem ébresztenek spontán szánalmat; a magyar népességfogyás tragédiája a román többség számára érthetetlen – belebonyolódnak a hagyományosan kupeckedő és opportunista „nagypolitika” liános dzsungelébe, ami a balfelé radikalizálódó, de azért kisebbségben lévő román fiatalságnak nem rokonszenves. A Romániában is erősödő szélsőjobboldal, a mainstream erők dalmahodó sovinizmusa is nyomja őket, a többségében nagyon konzervatív erdélyi magyar politikai osztály pedig olyan, amilyennek bukaresti ellenfeleiket megismerték. Tehát a „magyar ügy” még a kisméretű, de fontos antinacionalista román ifjúság szívét se dobogtatja meg.

Pedig már rá kellett volna jönnie, hogy a „magyarkérdést” a válság miatti mély szociális és erkölcsi elégedetlenség elterelésére, semlegesítésére fújják föl Románia vezetői, mint ahogy a trianoni gyászharangok szakadatlan kongatása Pesten ugyanerre szolgál. A felelőtlen politikai osztályok mindenre képesek a hatalomért. S az az értelmiség, amely érdekből vagy kritikátlanságból hajlandó fölülni az ilyesminek, soha nem moshatja le magáról a felelősség sarát.

A legutóbbi magyarbarát román országos párt a Kommunisták Romániai Pártja volt a föld alatt, az illegalitásban 1944/45 előtt. De hát magyarok és zsidók és bolgárok vezették (lásd erről Stelian Tănase érdekes könyveit, amelyekben minden álnevet és nom de guerre-t megfejt)…

A nacionalista hangulatkeltés a székelyföldi magyar autonómia ellen teljesen oktalan, hiszen ez a román nemzetnek nem árt (elszakadásra nincs földrajzi lehetőség), de az még kérdéses, hogy milyen hatással lesz a Székelyföldön kívüli – erdélyi és partiumi – magyarok sorsára, hiszen ők el fogják veszíteni a rájuk irányuló, amúgy is szűkülő figyelmet. Meg hogy miként föstene egy autonóm terület, ahol a lakosság fele egyben külföldi (magyarországi) állampolgár, ahol majd éles választási harcok zajlanak a magyarországi pártok között képviselői helyekért a pesti parlamentben?... Ezt nem tudjuk. A területi autonómia reménytelen ügyével azonban sikerült gyakorlatilag levenni a napirendről a kulturális és a személyi autonómia valamelyest esélyesebbnek tetsző tervét. (Megjegyzendő, hogy a legutóbbi közvélemény-kutatások szerint a külföldön élő magyarok választójogát a magyarországi lakosságnak csak 15%-a – tizenöt százaléka! – támogatja.)

Az egész dolog annyira össze van kuszálva, hogy – a pesti és a bukaresti kormányok ily módon megerősített pozíciójának kivételével – semmi világos eredmény nem látszik. Ámde a politikai osztály tudatlansága, lelkiismeretlensége már megint egyre sikeresebben fordítja egymással szembe a két népet (miközben a közvélemény háta mögött, ha kell, simán megegyeznek), s az évszázados tanulság az, hogy mindig a kisebbség jár pórul. A történettudomány – amelynek újabb eredményei a művelt középosztály számára ismeretlenek, de legalább hadd említsem meg Ioan Drăgan kitűnő tanulmányát a Korunk júliusi számából – megindította már a magyar és a román uralkodó osztályok szörnyű és kölcsönös bűneinek tárgyilagos elemzését. Vannak itt fájó hiányok, pl. annak a ténynek a széleskörű ismerete, hogy a Ceauşescu-rezsim egyik középponti eleme volt a magyarellenesség, s benne az etnikai arányok átszabása, továbbá az oktatáspolitika és az áttelepítések révén az erdélyi magyarság proletarizálása.

Most még a históriai tisztázás is lehetetlenné válik, pedig milyen fontos lenne!

Magyarországon néhány szaktudóson kívül alig sejti valaki, hogyan bánt az Erdélyben már évszázadok óta többségi, ám a maga egészében jogfosztott és kegyetlenül elnyomott román nemzetiséggel a gőgös arisztokrácia által vezetett magyar állam.

A tanulságok kézenfekvőek, de mivel a probléma megoldása vagy enyhítése tárgyilagosságot, tudást, empátiát, visszafogottságot és humort igényelne, a jelenlegi politikai osztály képtelen a haladásra, nem is hajlandó rá, mert csak a rövid távú előnyökre néz – még kimondani is unalmas.

Ezek az államok a maguk mai alakjában népeik ellenségei, s mivel a nép erőtlen, csak arra lehet biztatni, hogy forduljon el a hagyományos nemzetállami politikától, nézzen át fölötte, bízzék a saját eszében, fittyet se hányjon a politikusaira, nevesse ki őket. És ne keveredjék ilyen ostobaságokba, mint a „táblácska”-ügy. Annyi elvárható azért a néptől is, Erdélyben és mindenütt, hogy ne működjék közre lelkesen a saját tönkretételében.

Ez az írás román nyelven is megjelenik, a 22 c. bukaresti hetilapban.