2018. szeptember 19. szerdaVilhelmina
27°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
tgm.transindex.ro

1968. augusztus 21., Prága

Tamás Gáspár Miklós utolsó frissítés: 14:29 GMT +2, 2018. augusztus 22.

Húszéves voltam ’68-ban, de nem Párizsban, nem Nyugat-Berlinben, nem Frankfurtban, nem Torinóban, nem Berkeley-ben, még csak nem is Prágában vagy Belgrádban, hanem Kolozsvár, Temesvár, Bukarest napverte utcáin...


A modern forradalmakról egy ideig nagy elbeszélések születtek: Malraux, Déry, Peter Weiss (Die Ästhetik des Widerstands). A populáris műfajokban is: Eric Ambler, Graham Greene. ’68-nak főleg csak elmélete van, amely közvetlenül 1917-1923 forradalmi filozófiájából származik: Debord, Krahl. És zenéje. És szerelmi emlékei.

Húszéves voltam ’68-ban, de nem Párizsban, nem Nyugat-Berlinben, nem Frankfurtban, nem Torinóban, nem Berkeley-ben, még csak nem is Prágában vagy Belgrádban, hanem Kolozsvár, Temesvár, Bukarest napverte utcáin, csak olvastam, olvastam, olvastam, hiszen barikád nem volt – de szemben minden ellenkező híreszteléssel, az égvilágon bármihez hozzá lehetett férni. Nyugati könyvekhez, folyóiratokhoz, újságokhoz, lemezekhez. Ha valaki tudott nyelveket, mindent megtudhatott, amit akart. (Nem a nyelvtudás volt a lényeg: számos poliglott ismerősömre próbáltam rátukmálni az inszurgens-szubverzív irodalmat, mindhiába. Anyám volt a legjobb közönségem. Pedig ő nem is volt „értelmiségi”, csak könyvmoly és forradalmár.)

Abban az évben jelent meg Artur London könyve a Slánský-pörről, a Vallomás – de én franciául olvastam, így is maradt meg a fejemben: L’Aveu. Ezer egyéb mellett ez nagyban befolyásolt. Boris Souvarine Sztálin-könyve (Staline, 1935), a Darkness at Noon (Arthur Koestler, 1940), az Egy regény regénye (Sinkó Ervin, 1961) és Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovicsa (magyarul 1963/64) mellett ez volt nekem az első komoly könyv a sztálinizmus mélységeiről. És mélyen megdöbbentett – sejtelmem se volt róla – London könyvében a tanúságtétel a sztálini rendszer eltökélt antiszemitizmusáról (a Slánský-pör 13 vádlottjából 11 volt zsidó). Nagy tanítóm volt a Les Temps modernes, amelyet egész életemben olvastam több-kevesebb rendszerességgel, ekkor kezdtem a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban, de ebben az időben a kedvencem Hans Magnus Enzensberger folyóirata volt, a Kursbuch (a Marianum könyvtárában, később lemondták, s csak rendszertelenül jutottam hozzá). Forradalmi év volt, el nem tudom képzelni, hogyan olvashattam annyit (a Combat-t és a Le Monde-ot naponta és az újvidéki Magyar Szót, ha épp Kolozsváron voltam) – közben rengeteget kellett tanulni, klasszika-filológiát, nyelvtörténetet, filozófiát, úgy emlékszem, hogy éjjel-nappal zenét hallgattam és hangversenyeken ültem, s vonatoztam Kolozsvár, Bukarest és Temesvár háromszögében szakadatlan. Nagy barátságaim voltak, és hetente három-négy hosszú levelet írtam Annának Temesvárra. És naponta fölhívtam. A postáról, mert akkor nem volt még otthon távbeszélőnk, és a főbérlőét Bukarestben nem volt szabad használni.

Arra nem nagyon volt idő, hogy azt nézegessem, mit írnak minderről mindazok, akiket némi egyszerűsítéssel sztálinistának nevezek, a „szocialista” államrendszerek és hivatalos „kommunista” pártok propagandistái, megyőződéses vagy fizetett vagy konformista kommentátorai. De azért tudatában voltam valamelyest ezeknek a hazugságoknak és félreértéseknek – bár azt nem gondoltam volna, hogy ötven évvel, uramisten, ötven évvel később nem Guy Debord, nem Hans-Jürgen Krahl, nem Antonio Negri – de nem is Jean-Paul Sartre és Herbert Marcuse, még csak nem is a ’68-as mozgalmak iránt szkeptikus Frankfurti Iskola – a kiindulási alapja az értelmezéseknek, hanem az azóta folklorizálódott „szovjet” konszenzus, Köpeczi Béla, Rényi Péter és E. Fehér Pál, az akkori Népszabadság, SZKP és MSZMP álláspontja, méghozzá úgyszólván osztatlanul.

Most, ötven évvel később ugyanazokat a néhai pártközpontból és sajtóházból kiáradó konzervatív félelemre és durcáskodásra alapozott rágalmakat és mocskolódásokat halljuk, mint akkor – én 1968-ban nem vettem tudomásul (mert nem érdekelt), hogy a legtöbb ember kritikátlanul, bár szkeptikusan a hivatalos „vonalat” ismeri csak, s nem veszi a fáradságot, hogy tájékozódjék, bár nem lett volna nagy kunszt – , néha pozitív „fölhanggal”, de a kormányzó szélsőjobboldal minden csatornáról és „fölületről” zajongó mocsokáradata, a liberálisok naivságai és „a populista baloldal” szégyenletes füllentései egyaránt sztálinista eredetűek. Kelet-Európában, Közép-Európában ez mindennek az alapja az ún. történeti tudatban: a sztálinizmus.

Ugyanis a sztálinizmusnak – „Moszkvának”, a csatlós rezsimeknek, a Francia Kommunista Pártnak stb. – az volt az érdeke, hogy bebizonyítsa: ’68 fölforgató-lázadó-libertárius mozgalmai NEM marxisták és NEM kommunisták, hogy az új baloldal: polgári liberalizmus, hogy az akkori fiatal értelmiségiek és munkások forradalma „diáklázadás”, amelynek a mozgatórugója a szabadulni óhajtó szexualitás, gondolattalan hedonizmus.

Mi csak kacagtunk ezeken az átlátszó ostobaságokon, de tudtuk, hogy itt legitimációs harc folyik: ki a munkásmozgalom örököse, vajon a szovjet bürokrácia, a szklerotikus diktatúra-e, vagy a nyugati és keleti új baloldal. Mindannyian tudtuk, hogy elmondhatatlan szenvedések és hihetetlen hőstettek értelme forog kockán – 1965-ben Indonéziában (amerikai, brit, holland, nyugatnémet közreműködéssel) a katonai puccs alkalmával kommunisták millióit mészárolták le, elmondhatatlan kegyetlenséggel folytatta Amerika a vietnami háborút, neokolonialista puccsok (pl. a volt Belga Kongóban) próbálták akadályozni a gyarmati népek fölszabadulását – , s nem volt mindegy, hogy evvel a lenini „régi gárda” gyilkosainak az örökségét állítjuk szembe, vagy a megújult, a diktatúrát elvető új baloldal elméletét, programját és (igen!) az életérzését és a stílusát, a szabadulást az elidegenedéstől és a fölöttes én (Über-Ich, superego) intézményesített-interiorizált inkvizíciójától.

S erre most azt olvassuk magyarsajtó-szerte (még itt is...), hogy ’68-ban, az akkor – joggal és helytállóan – kommunistának mocskolt és kommunistának magasztalt lázadás nem volt egyéb, mint „a burzsoá individualizmus” egyik példája, pont, ahogyan anno a Pravda, az Izvesztyija, a Társadalmi Szemle, a Neues Deutschland írta, ma meg ezt írja a Magyar Idők és az Új Egyenlőség és mindenki, aki magyarul még hörögni és zihálni képes.

Amit ma „baloldalnak” tartanak a Marxot totemállatként maguk elé tartó, de a marxizmus szellemétől meg se érintett tudósok és közbeszélők, az a jakobinizmus, a polgári forradalom szelleme: az állami újraelosztás, az egyenlőség avagy a társadalmi igazságosság: már a II. Internacionálé kispolgári, „megalkuvó” bürokratizmusa ide süllyedt, amit maga Marx bírált, majd a kommunista forradalom (1917-1923) teoretikusai, Luxemburg, Lenin, Lukács, Korsch, Pannekoek, Bordiga, Gramsci, Rühle; ugyanide süllyedt le a III. Internacionálé Sztálin alatt – és mindkettő megadta magát a nacionalizmusnak: „szociálpatriotizmus” az első világháború alatt, „szocializmus egy országban”, az antiimperializmus-antikolonializmus nyugatellenes és antimodern értelmezése később, ami persze együtt jár a harmadik világbeli „baloldali” rémuralmak elvtelen dicsőítésével (az olyanok munkásságában, mint a nemrég elhunyt Samir Amin a maga befolyásos – és rendkívül kértékony – munkáiban máig: őt a budapesti Eszmélet mint „elvtársunkat” funerálja; részvétem az Eszméletnek).

Azt a tételt, hogy a jogi értelemben vett államosítás „szocializmust” jelentene, holott a tulajdon mibenléte attól függ, ki rendelkezik a tulajdonnal – nyilvánvaló, hogy nem a munkásosztály – , és attól, hogy ki irányítja a termelést, ki állapítja meg a munkabért stb., már az első lapokon cáfolja Jacek Kuroń és Karol Modzelewski híres könyve, a Nyílt levél a Párthoz (1964, lengyelül először: Párizs, 1966, az én kezemben ez a kiadás van: Monopolsozialismus. Offener Brief an die Polnische Vereinigte Arbeiterpartei, ford. Helmut Wagner, Hamburg: Hoffmann u. Campe, 1969), de ezt csak jóval később láttam, bár mindenki tudhatná, aki olvasott egy csöppecske Marxot. A két szerzőt kizárták és bezárták, majd Kuroń három évet kapott 1968-ban. Ahogy kell, az Internacionálét énekelte a tárgyalóteremben, a Lengyel Népköztársaság bírósága előtt.

A jakobinusok nacionalizmusa és etatizmusa logikus: marxisták és kommunisták esetében ezt a mozgalmi hagyomány elhajlásnak, revizionizmusnak, árulásnak és renegátságnak nevezi. A szabadság és egyenlőség polgári (tehát mindenfajta szocializmustól lényegében idegen) dilemmája ma mint a baloldaliság, sőt: a kommunizmus meghatározásaként funkcionál, mint a legutóbbi (jó szándékú) magyar cikkben tegnap, ahol megtaláljuk a Marx nem létező osztályharc-elméletére való szokványos, sablonos hivatkozást és az összes többi antikommunista klisét az antikommunizmus elleni harc jegyében. Reménytelen(nek látszó) ügy.

Azt olvassuk itt Pesten, hogy ’68 a szabadságot képviselte az egyenlőséggel szemben, az Isten szerelmére, és ezért ’68 a forrása a neoliberalizmusnak (!) – mintha a neoliberális politika a szabadságot képviselné, és mintha az egyenlősítő újraelosztás nem a balliberalizmus (Rawls stb.) alapelve lenne, s mintha a neoliberalizmus nem lenne konzervatív vagy neokonzervatív – , ezt mondja a szélsőjobboldal, és ezt mondja a magyarországi hivatalos baloldal, és a teljes magyarországi sajtó, világnézetre, fajra, felekezetre való tekintet nélkül. Csak egy dolog hibádzik: hogy valaki akár futó pillantást vetne ’68 tetteire és önértelmezésére. Vagyis a történelmi igazságra. (Hála Istennek a „Párizs” és „Prága” szembeállításának az 1990-es években divatozó – hamis – liberális közhelye viszont hang nélkül kihalt.)

Amikor a sztálini és posztsztálinista rezsimek (népirtó-tömeggyilkos, majd „puhított” diktatúrák) a hűbéri nagybirtok és a paraszti nyomor fölszámolását, a bürokratikus-centralizált állami újraelosztást, iparosítást stb. hozták föl a maguk mentségére (igazolására), egykorú marxista bírálóik tisztában voltak voltak vele, hogy ez regresszió, hogy ez Robespierre és nem Marx, a jakobinus irányban eltorzított Rousseau. Hogy ez a proletárforradalom fölszámolása, eszmeileg pedig a cáfolata. (Azaz bizonyíték rá, hogy a proletárforradalom is szubsztanciálisan „burzsoá”, azaz egyenlősítő államrendszert képes csak létrehozni, amely hozzá se tud nyúlni a tulajdon és a kizsákmányolás egészen más természetű problémáihoz. Ahogyan a szociáldemokrácia csak a kizsákmányolás mennyiségi mértékét próbálta – hajdan – csökkenteni, egyébként természetesen eredménytelenül, hiszen ezt a kapitalizmus természete nem hagyja, de még az államkapitalizmusé se, a minőségét nem: a szubsztanciájához hozzá se ért, s egy idő múlva úgy tett, mintha már nem is értené, aztán csakugyan nem értette többé, akárcsak a magyarországi baloldali cikkírók kilenctizede.)

Ez a kérdés volt az élére állítva – ki a forradalom igazi képviselője? ki a kommunista? – 1968. augusztus 21-én, s mi azt gondoltuk akkor, hogy ez, bár tragikusan, de végérvényesen eldőlt.

A lázadó baloldali értelmiség (ld. Ludvík Vaculík: 2000 szó, magyar szamizdat kiadása húsz évvel később: 1988), sőt: a lázadó Csehszlovák Kommunista Párt is az élére állította ezt, nagyon tudatosan (ld. a vysočany-i „földalatti” kongresszust filmen és a kongresszus határozatait, vö. a prágai Michael Hauser nagyon érdekes, bár vitatható, új, angol nyelvű cikkével, amely megmutatja, hogy miként próbáltak a nyugati liberális társadalmaknál emberibb világot alkotni éppen, mert a társadalmasítás magasabb foka [államosítás, tervezés], bár önmagában nem szocializmus, alkalmasabb alapja a szocializmusnak, mint az önzésre, önérdekre mint indítékra alapozott piaci verseny, de ez is csak a szocializmus előzménye lehet).

1968. augusztus 21-én , Temesváron, kora reggel fölébresztett bennünket a menyasszonyom, Anna édesanyja, s mondta – evvel az egy szóval – : „Bementek.”

Valamennyiünk élete megváltozott e pillanatban örökre, de a kettőnké, az enyém bizonyosan.

A meghamisított szocializmus, a pszeudokommunizmus – Brezsnyev, Kádár roskatag rendszere és ideológiának álcázott eszmei üressége – legyőzte a jót, az igazit, a szépet. A lázadás lezajlása után megválasztották Nixont és újraválasztották de Gaulle-t. Olaszországban a kommunista párt összefogott a katolikus burzsoáziával, hogy legyőzze a radikális, ultrabaloldali munkásokat – Autonomia operaia – , az újbal szétesett (groupuscules, K-Gruppen, „direkt akciós”, ha tetszik: „terrorista” csoportok, de nem liberálisok...) A kelet-európai és ázsiai államkapitalista diktatúrák zakatoltak a bukás felé. A Kínai Népköztársaság pedig diadalmasan bebizonyította, hogy a totalitárius Kínai Kommunista Párt vezetésével fönn lehet tartani a legvisszataszítóbb diktatúrát és a digitális kapitalizmus vezető hatalmaként helyet foglalni a gyorsan fasizálódó tőkés hatalmak között, s digitalizálni a titkosszolgálattal eggyéolvadt állampárt hézagtalan rémuralmát.

Amikor kisírt szemmel és szesz nélküli másnapossággal visszautaztunk Kolozsvárra, ott már kialakulóban volt az erdélyi értelmiség álláspontja: a románok többsége visszaesett az enyhén vasgárdista árnyalatú oroszgyűlöletbe és szovjetellenességbe, amelyet kiegészített az a máig emlegetett alaptalan mítosz, miszerint szovjet (ill. orosz) támogatással „a magyarok” vissza akarják szerezni Erdélyt, ezért helyes tiltakozni a Csehszlovákia elleni szovjet-lengyel-magyar agresszió ellen; a magyarok többsége, látván az akkori Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia eseti szövetségét, elkezdett a kisantantról és Trianonról (mi másról?) beszélni, s evvel valamelyest igazolni a Pesten egyébként népszerűtlen beavatkozást. Szüleim egyik régi ismerőse (híres erdélyi magyar írástudó) elmagyarázta nekem, hogy a nyugati ’68 amolyan kozmopolita zsidó vircsaft (Marcuse! Cohn-Bendit!), Prága – amelyet jól ismert ifjúkorából – pedig visszatér a szabadkőműves koncepcióhoz és „a francia szövetséghez”. Ez is ötven éve volt. A reakció nem változik. (De érdekes volt, hogy fölkapta a fejét a kürtszóra a két öreg csataló, a minden rendszerben üldözött két eretnek kommunista, Csehi Gyula és Méliusz József, majd a borzalmas csehszlovákiai, Husák-féle „normalizáció” idején a volt prágai orvostanhallgató, a nagyszerű Új pásztor [Párizs, 1930] méltatlanul feledett szerzője, a félelmetes Szilágyi András. Egymás kezéből kapkodták ki a Korunk szerkesztőségében a Wiener Tagebuch és a Neues Forum számait... Még egy ilyen lelkes ’68-as forradalmárt ismertem, Méliusz révén, a nagy román írót, Geo Bogzát, de rajta nem csodálkozunk, a két világháború között versei miatt mint „pornográf” szerzőt ítélték el, s az Antonescu-rendszer hivatalosan „degeneráltnak” és „kozmopolitának” nyilvánította. Mit lehetett várni ilyen embertől?...)

Én akkor legyintettem ezekre a bárgyúságokra, erre az egész szánalmas históriára (tévedtem), de a sztálinizmus és a legprimitívebb nacionalizmus hagyatéka érintetlen, a marxizmusra mint filozófiailag determinista-pozitivista unalomra és politikailag mint modernizáló etatizmusra emlékeznek, mintha az autentikus, kritikai marxizmus sose létezett volna. De ez ma Pesten – hála magyar kultúránk mélységes filozófiaellenességének és hajmeresztő provincializmusának (az egykori NDK iránti fura, posztumusz magyarországi gyűlölet is annak szól, hogy Kelet-Németországban komolyan gondolták a rendszert és őszintén, osztrák-magyar frivolság nélkül, míg nálunk a volt rendszer jelképei: Moldova és Hofi meg A tanú c. tragifilmbohózat) – csak amolyan szóbeli néphagyomány, történelmi folklór, a kulturális gesztusokba beleivódott, a tudattalanba lesüllyedt szokásrend: a szocializmust, a kommunizmust PRO & KONTRA EGYARÁNT a sztálinizmus jelenti.
Egyszerűen: Sztálin és követői azt állították, hogy ők a szocializmus. Fejlesztés, modernizálás, állam. Tervezés, újraelosztás. A „kommunizmus” hívei és ellenzői ma ugyanezt állítják. Ez 1968 igazi veresége itt. Mert itt az ostobaság is súlyosbítja.

A „nyugati marxizmus” kifejezés (Karl Korschtól származik, és Maurice Merleau-Ponty terjesztette el: Les Aventures de la dialectique, 1955) eredetileg azt jelentette, hogy nem szovjet, nem a Komintern alárendeltségében működő, forradalmi marxizmus (tehát nem kultúraföldrajzi terminus volt). Ennek a marxizmusnak a hagyománya folytatódik Nyugaton, itt-ott visszahat Kelet-Európára is (bár kevesen ismerik), ám ami az általános: a radikális kommunista ’68-nak mint amolyan liberális izének (drugs & sex & rock‘n’roll) az értetlen elvetése, a kizsákmányolás, a tulajdon, az eldologiasodás elleni radikális forradalomnak és forradalmiságnak az elutasítása, posztkoloniális nacionalizmus, antiliberális szolidaritás a szélsőjobboldallal, és í. t.

A hatvannyolcasoknak végük, most mi jövünk – mondta Orbán miniszterelnök Erdélyben. Orbán Viktor magyar miniszterelnök (és külhoni elvbarátai) államrendszerében nemcsak a hatvannyolcasoknak, de még a negyvennyolcasoknak is végük van – és ebben merő apróság a független baloldal növekvő orbánizációja, részletkérdés, mellékszál – , a focihuligán stílusú hurráetnicizmus rulez.

Tessék rajtunk nyugodtan nevetni, ez jár a legyőzötteknek. Meghagyjuk önöknek Brezsnyevet és Nixont, Komócsint és Biszkut, de Gaulle-t, a „Stop Soros”-t és a venezuelai szocializmust és Putyint és Kövér Lászlót, az LMP-Jobbik szövetséget, „Tusványost”, Sahra Wagenknecht migránsellenes új „baloldali” mozgalmát, Tibi atyát és ezt az egészet. A valóságot.*

*A szovjet katonai beavatkozás – a Varsói Szerződés csapatainak a Csehszlovák Szocialista Köztársaság (ČSSR) elleni, a nemzetközi jogot súlyosan sértő fegyveres agressziója – ellen a keleti tömbből (nemcsak Romániából és Jugoszláviából, ahol a pártvezetés hivatalosan és nyilvánosan ellenezte Csehszlovákia megszállását) is többen tiltakoztak: a korčulai nyári egyetem tiltakozását öt magyar társadalomtudós is aláírta, az MTA Szociológiai Intézet akkori igazgatója, Hegedűs András volt miniszterelnök is nyilvánosan elítélte az intervenciót, s emiatt elbocsátották. Lukács György is elítélte a szovjet támadást, és nyilván volt szolidaritás a belgrádi és varsói (levert) mozgalmak körében is. De talán a legbátrabb akció Pavel Litvinov és Larissza Danyiel (akinek a férjét, Julij Danyiel írót, Andrej Szinyavszkijjal együtt 1966-ban ítélték öt év kényszermunkára egy hamis vádakra „alapozott” koncepciós pörben) magányos tüntetése volt a moszkvai Vörös téren. Ezt soha nem szabad elfelejteni.

Az írás eredetileg a mérce.hu oldalon megjelent cikk módosított változata, a szerkesztőség és a szerző engedélyével közöljük.

Nyitókép: greenleft.org.au
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!