2017. február 25. szombatGéza
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
tgm.transindex.ro

Az elbocsátás balladája

utolsó frissítés: 15:19 GMT +2, 2016. november 16.

Amikor az embert elbocsátják, akkor nem pusztán a „munkahelyét”, a bérét és a kijáró szociális szolgáltatásokat veszti el, hanem sokkal többet.

Nemcsak a nyugdíjszámláján nem gyűlik többé a pénz, nemcsak az a baj, hogy – amennyiben valamilyen ellátásra igényt tart – a „gondoskodó” állami szervezet látó- és hatókörébe kerül.

Nemcsak megalázó álláskeresési procedúrákon kell átesnie, hanem a társadalmi státusza (rangja, elismertsége) is azonnal csökkenni kezd.

Nem arról van szó mindössze, hogy kizökkentik megszokott életritmusából, s ha a munkája netán érdekes (ami kivételes, ritka dolog), akkor olyasvalamiből is kizárják, ami sok tekintetben értelmet vagy legalább némi színt adott az életének.

Nemcsak az történik meg vele, hogy hirtelen az otthona, a lakása lesz nappali, éber életének fő színtere (ami fölnőtt, modern embereknek többnyire szokatlan), s nemcsak az, hogy szerepe a családjában (ha van neki) villámgyorsan megváltozik.

Mindenekelőtt az a tragédia az elbocsátásban, hogy az ember elveszti a munkatársait, márpedig a munkahelyi „kollektíva”, ahogy egykor nevezték, a mai ember elsődleges (primér) közössége, amelyben nemcsak merőben személyes kapcsolatai vannak, hanem a személyes viszonyoknak és a valamilyen tárgyra irányuló közös, többé-kevésbé racionális, megnyugtatóan személytelen tevékenységeknek olyan együttese áll a rendelkezésére, amelyet a legtöbb ember élete legtartalmasabb elemének tekint.

Tudvalévő, hogy a legtöbb ember legfontosabb barátságai a munkahelyén és a szakmájában formálódnak – abban a térben, ahol úgy érezheti, hogy „megértik” – , és közismert dolog, hogy munkatársak között szerelmek is kialakulnak: nem utolsósorban éppen azért, mert föltételezhető, hogy az ismerős közegben megesett találkozás olyan személyek között történt, akiknek nagy az esélyük arra, hogy „megértsék egymást”. Nem pusztán a „suba subához, guba gubához” logikája alapján, hanem a „megértettség” reményében jönnek létre tanárok, orvosok, vasúti és postai dolgozók közötti házasságok. Nagyon sok ember régi iskolatársai és évfolyamtársai közül választ partnert magának, ugyanebből az okból. Milyen férj vagy feleség az, aki nem tudja, hogy mi a gyár, a bolt, a vállalat, a kórház, a vasútállomás, a takarékpénztár; olyan ember kell nekünk többnyire, akinek nem kell sokat magyarázni. Általában olyan személlyel akarunk hálni éjszaka, aki érti, hogy mi történik velünk nappal – és nappalaink a munkahelyünkön telnek.

Aki sokat volt munkanélküli (mint e sorok írója például), az kénytelen-kelletlen elszakad ezektől a primér közösségektől, ezért aztán személyes kapcsolatai is függetlenekké válnak a „nappali” viszonyaitól, amelyeket immár nem a munkamegosztás határoz meg. Nappali élete épp oly személyessé és egyénivé válik, mint amilyenek az éjszakái.

Nappalainak sincs többé magától adódó „tárgyi” vonatkozása: minden szubjektív lesz és egyéni – „a társadalom” szemszögéből esetleges, ezért aztán furcsa és gyanús.

A munkanélkülinek nem az együttérzés az osztályrésze (legalábbis nem sokáig), hanem az a sorsa, ami „a társadalom” többi kitaszítottjának is jut. Jótét lelkek sejtik, hogy a munkanélküli nem bűnös, de azért előbb-utóbb a kitaszítottról majd azt tartják, hogy ha kitaszították, akkor valami baj van vele, nem olyan, mint a többi, nyugtalanító kivétel – akkor is, ha sok százezer, esetleg több millió munkanélküli van valamely társadalomban. Milyen tanító az, aki nem tanít? Milyen kovács az, aki nem kalapál? Milyen szabó az, aki nem varr? A munkanélküli nemcsak a fizetését veszti el, hanem mindent, amiért élni szokás.


Ez az írás eredetileg a Fedél nélkül c. „utcai újságnak” (street paper) a megszüntetett Népszabadság volt munkatársai által szerkesztett mellékletében jelent meg. A lapot hajléktalanok árusítják Budapest aluljáróiban és nagyobb terein. A bevétel az árusokat illeti.