2017. április 23. vasárnapBéla
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
tgm.transindex.ro

Mi van Romániával?

utolsó frissítés: 10:40 GMT +2, 2016. március 30.

Tovább folyik a teljesen oktalan és üres antikommunista propaganda, miközben a csonka parlament és az ortodox egyház a Vasgárda és általában a fasizmus rehabilitációjával van elfoglalva.

Ne rettegjünk a régi igazságoktól.

Akkor se, ha némelyek fölhúzzák az orrukat.

Ami megfejtendő: a rejtély, hogy miképpen lehet rávenni óriási társadalmi csoportokat, hogy saját – könnyen kibetűzhető – érdekeik ellen cselekedjenek, méghozzá izzó lelkesedéssel.

Hogyan lehetséges, hogy elnyomottak akár az életüket áldozzák érte, hogy súlyosabban elnyomják őket; hogy kizsákmányoltak szót emeljenek érte, hogy gyalázatosabban zsákmányolják ki őket, mint korábban.

A modern kapitalista társadalmakban az uralkodó osztály és az államszervezet ezt nem pusztán manipulációval, ideológiai megtévesztéssel éri el; ez ugyan szükséges, de nem elégséges. Valóságos konfliktusokat és érdekellentéteket kell valóságos – olykor lényegesebb – konfliktusokkal és érdekellentétekkel szembeállítani.

Amikor mintegy száz esztendővel ezelőtt valaki megkérdezte, hogy – szemben Európával – az Egyesült Államokban miért oly gyönge a szocializmus, azaz a munkásmozgalom, a válasz egyetlen szó volt: a feketék. Vagy ahogyan a régi szép, őszintén fajüldöző korszakban ejtették: a „négerkérdés”.

Ma elámulnak jóhiszemű megfigyelők: hogyan lehetséges, hogy a szegények (beleértve a régi ipari proletariátus maradékait) olyan pártokra szavaznak, amelyek fölszámolják a szociális segélyezést (beleértve a munkanélküli-segélyt), a családtámogatást, bevezetik az egykulcsos személyi jövedelemadót (flat tax), magasan tartják a forgalmi adót s evvel az alapvető élelmiszerek árát, lenyomják a béreket és nyugdíjakat, közvetve vagy közvetlenül fizetőssé teszik az egészségügyet és az oktatást?

A válasz egyszerű most is: azért, mert nem akarják, hogy a (jellemzően a szociáldemokrácia által) kilátásba helyezett előnyökből a szegény fehér többség erkölcsi, kulturális vagy faji és nemi intuíciói szerint „értéktelen” népcsoportok, rétegek, társadalmi nemek, szexuális orientációk vagy nemzedékek is részesüljenek. Például a cigányok, másutt a feketék, latinók, pakisztániak, nők, bevándorlók, melegek, öregek, „fegyelmezetlen” fiatalok, kelet-európaiak, és így tovább. Ezért szavaznának szegény fehérek az egyébként antiszociális és népellenes, mellesleg milliárdos Donald Trumpra, bár az elképzelései előnytelenek számukra: de még előnytelenebbek a mexikóiakra és a muszlimokra nézve, akiket különféle okokból veszedelmesnek meg ellenszenvesnek tartanak. Saját kárukat is önföláldozóan vállalják, csak hogy a nagylelkű szociális rendszerből vagy az ingyenes, magas színvonalú egészségügyből kimaradjanak azok, akik szerintük ezt nem érdemlik meg.

Az igazságtalan és egyenlőtlen osztálytársadalmak tartós fönnmaradásához mindig kellett az osztályok közötti szolidaritás, amelyet a hazafiasság, a vallás, a militarizmus, a nacionalizmus, az etnicizmus-rasszizmus, a fölsőbbség misztikus tisztelete (a monarchizmustól a modern vezérkultuszig) kalapált össze. Mindennél hatásosabb a háborús ideológia, a katonai-katonás erények tisztelete a maga végtelen bosszúciklusaival, illetve a „rend” kemény képzeteiben megbúvó igenlése a repressziónak a maga intézményesült szadomazochizmusával. (Igenis vannak népszerű rendőrállamok és népszerű katonai diktatúrák, bár ezt nem szeretjük beismerni. Éppen azért, mert sikerrel oldják föl az osztálykonfliktust, és sikerrel távolítják el az egyenlőtlenség struktúráiban elkerülhetetlen megalázottság, „csökkent értékűség” kínzó tudatát. Elég a huszadik századi fasizmus diadalaira utalni itt.)

Nem nagyon hihető, hogy „a korrupció elleni küzdelem” őszinte hívei Romániában – itt most nem azokra a hatalomtechnikusokra gondolok, akik kihasználják őket – ne tudnák, hogy a társadalmi igazságtalanságnak, a többség, de különösen bizonyos osztályok, régiók, nemzedékek (korosztályok) nyomorának, nemzetiségek, etnikumok, nemek hátrányos megkülönböztetésének, az államgépezet embertelenségének és inkompetenciájának nem a korrupció az oka. A korrupció, bármennyire visszataszító, nem nagy tétel. Az egyenlőtlenség oka a piaci redisztribúció és a munkamegosztás, a szellemi és fizikai munka változatlan hierarchiája.

A „nemzeti” és „nemzetközi” tőke légből kapott megkülönböztetése nem elég hatásos. A kapitalizmusban az állami és magánvállalatok közötti különbség is – jelentéktelen árnyalatoktól eltekintve – fikció. A korrupció problémájában azonban fölöttébb valóságos elemek is hangot kapnak.

Ezek viszont fontosak.

(Akkor is, ha „a nép” és „a tolvaj politikusok” egyszerűsítő kontrasztja szintúgy alkalmas a valódi társadalmi ellentmondások elfeledtetésére.)

Az 1989 utáni „demokratikus” (valójában nem demokratikus, hanem alkotmányos-szabadelvű, jogállami rendszerek, amelyek politikai versengésen, „szabad” nyilvánosságon, azaz pluralizmuson alapulnak, ami a piaci rendszer politikai szimulációja) és „magántulajdonosi” rezsimek egyik alapdilemmája a „közügyek”, a „közjó” és a „közérdek” problémacsomójához kapcsolódik.

A polgári társadalom kritikátlan önszemlélete elválasztja a magán- és csoportérdeket a közérdektől, a „gazdaságot” a „politikától” (a liberális képviseleti kormányzat ezeket hivatott közvetíteni: ez általában véve is a szétválasztások átfogó szisztémája, vö. cikkemmel a Magyar Nemzetben). „Legitimitásnak” többnyire azt tekintik, ha ez a közvetítés sikeresnek tetszik, ha az államhatalom ténykedése valamilyen mértékben a közérdeket látszik szolgálni, s ha a vezetők – tévedéseik és gyarlóságaik ellenére – valamennyire önzetlennek vélhetők.

Ezt nehéz elhinni, mert a kapitalizmus a magánérdekek (vagy ami voltaképpen ugyanaz, a csoport- és osztályérdekek) birodalma; ugyanarról a személyről kellene föltételeznünk, hogy egyszerre „bourgeois” és „citoyen”, egyszerre önző magánember és önzetlen honpolgár. Egyszerre kellene betöltenie lelkét a köz önmegtagadó szolgálatának és a privát vágy, szenvedély, érdek tüzének.

Mivel ez nehezen elképzelhető, annyit várunk el csak többnyire, hogy a megválasztott vagy kinevezett főtisztviselők betartsák legalább az amúgy tökéletlen és változó törvényeket, és mivel ez utóbbiak nyilvános szabályok, számon kérhetjük őket a vezetőinken. Amikor azt tapasztaljuk, hogy nemcsak a közjó iránt közömbösek, hanem a politikai fölhatalmazások és kiváltságok nyújtotta előnyökön túl még a magánemberekre (vulgo: mindenkire) kötelező egyszerű szabályokat se tartják be, akkor nyilván fölháborodunk – ráadásul alapos kételyeink támadnak a képviseleti rendszer (versengő többpártrendszer, plurális parlamentarizmus) értéke felől.

Akkor is, ha tudjuk, hogy nem ebből erednek az alapvető igazságtalanságok, a korrupció az igazságtalanság mintájának tűnik föl, és a politikai elégedetlenség középpontjába kerül – amint azt ma számos kelet-európai országban tapasztalhatjuk.

Igen ám, csakhogy Romániában nem pusztán az történik, hogy a megvesztegethető, csaló politikusok „lebuknak”, hanem a vizsgálatok, őrizetbe vételek, letartóztatások, pörök, börtönbüntetések új rendszerré alakulnak. Olyan sok országos és helyi vezető került bajba, hogy a parlamentáris és pártrendszer működése csikorogva leállt (1), az államot valójában a korrupcióellenes intézmények – a korrupcióellenes különleges főügyészség (DNA) és nyomozó hivatal (DIICOT) – irányítják a titkosszolgálatoktól (SRI, SIE stb.) kapott információk alapján, tehát ihletésükre és diszkrét vezetésük alatt. A korrupcióellenes kampányt erőteljesen bátorítja az Egyesült Államok kormánya.

A Colectiv diszkóban történt tragédia hatására kitört tömegtüntetések után az utolsó megválasztott, parlamentáris kormányzat lemondott; hivatalnokkormány lépett hivatalba, amelyet nem választott, csak jóváhagyott a parlament, amelynek élén nem politikusok, hanem eurokraták állnak, akik mögött nincs más, csak az elnöki hivatal, a nemzetvédelmi tanács, a katonai vezérkar, a nemzetbiztonsági különleges szolgálatok s az említett korrupcióellenes intézmények. Ez a rezsim a régi katonai uralmak funkcionális megfelelője, amely számtalan megválasztott képviselőt, polgármestert, minisztert stb. tart börtönben – jóval többet, mint amennyit egyszerű államcsíny esetén szoktak bezárni. A (joggal) halálra rémült maradék parlament mindent jóváhagy.

A titkosszolgálatok, a hadsereg és a különleges ügyészség által ellenőrzött hivatalnokkormány folytatja elődeinek neoliberális gazdaság- és szociálpolitikáját (még a PSD félénk, jelentéktelen korrekciós kísérleteiről is lemondott), és gondosan vigyáz rá, hogy minden tekintetben engedelmeskedjék a NATO, az EU és az Egyesült Államok iránymutatásainak. A „liberális-demokratikus” homlokzatot teljesen lebontották. A rezsim reklámarca – és nem több – Klaus Johannis államelnök (2).

A Nyugat nem először támogat bürokratikus-katonai-titkosszolgálati, antiliberális és antidemokratikus rezsimet, ha megfelel stratégiai érdekeinek.

A csődöt mondott parlamenti rendszer után senki nem sír. Mire lejár a hivatalnokkormány mandátuma, az utána esetleg hatalomra kerülő valamilyen párt vagy pártszövetség már teljesen meg lesz juhászítva, és jámborul fog engedelmeskedni a nemzetbiztonsági, katonai, rendőri és ügyészi rezsimnek, amely majd a háttérből igazgatja az ügyeket.

Az antikorrupciós kampány olyan naiv értelmiségi balekjai, mint Alina Mungiu-Pippidi, a România curată vezetője, már verhetik a fejüket a falba, hogy nem ezt akarták… Késő. Rendkívül érdekes, hogy az olyan lapokban, mint a 22, a Dilema veche, Observator cultural, a hegemón liberális-konzervatív elitértelmiség nem is pisszen a parlamentáris kormányzat de facto fölszámolása miatt, tovább folyik a teljesen oktalan és üres antikommunista propaganda, miközben a csonka parlament és a befolyásos román ortodox (görögkeleti) egyház (BOR) a Vasgárda és általában a fasizmus rehabilitációjával van elfoglalva. Ez a rehabilitáció és a növekvő eltolódás a militáns szélsőjobboldal irányában több más kelet-európai országban is megfigyelhető, de más politikai körülmények között az mást is jelent.

A „terrorizmus elleni küzdelem” – amellyel sikerült a befejeződött (szovjetellenes) hidegháborút helyettesíteni – és a „migránsválság” különben is mindenütt fölértékeli a titkosszolgálatokat és a hadseregek tisztikarát, miközben a nekivadult xenofóbia, etnicizmus, fajgyűlölet szinte mindenütt hivatalos állami ideológiává válik a „fehér Európa” különféle helyi változatainak jegyében. (A rasszizmus attól még rasszizmus marad, hogy „kulturális” és „vallásfelekezeti” lepelben gyakorolják.)(3)

Dacian Cioloş miniszterelnök, volt európai biztos, a hivatalnokkormány vezetője ezen belül a „fölvilágosult abszolutizmus” szólamát próbálgatja, magyarbarát és antirasszista melódiákat dúdol – s ennek némelyek bedőlnek, ami elég fantasztikus – a szokásos „európai” hangfekvésben. Mindennek semmi köze tényleges politikájához, amelyet különben is a titkos, az ún. mély állam (deep state, azaz törökül – az eszme és a gyakorlat Törökországból származik – derin devlet) határoz meg.

Nem lehetetlen, hogy Románia – a maga snájdig nemzetbiztonsági államával – a térség mintaországa lesz. Az ilyen „mély állam” filozófiai körvonalait Giorgio Agamben, a nagy olasz gondolkodó írja körül (esszéje magyar fordításban – talán nem véletlenül – Kolozsvárt jelent meg épp most), ajánlatos elolvasni.

Egy másik remek írás, amely még közelebb áll tárgyunkhoz (Ovidiu Ţichindeleanu cikke először a kitűnő Gazeta de artă politică 2015. decemberi számában jelent meg, a CriticAtac épp most közölte újra online) kimutatja, hogy mindevvel a neoliberális-globális kapitalizmus új történelmi szakasza kezdődhet el, amelyben véget ér az „államtalanítás”, s amelyben a kelet-európai és délkelet-európai gazdaságok – a komprádor kapitalizmus szokásos formájában – új félgyarmati szférát képeznek, miközben persze szembeállítják őket a periféria és a félperiféria más gyarmati és félgyarmati államalakulataival. Ezeknek az országoknak az egyetlen „versenyképességi” aduja az alacsony munkabér (akár „itthon”, akár az „emigrációban”, a „diaszpórában”). (Vö. még Florin Poenaru ugyancsak elsőrangú írásával: „A szegényeknek meg kell halniuk!”; megjelent a budapesti Kettős Mérce portálon is.)

Nagyon különböző módon és különböző kiindulópontból, de mind Románia, mind Magyarország az orosz-török mintázatú diktatúra szerkezetéhez közeledik, mialatt mindkét ország politikailag elbutult közvéleménye azt üvölti, mint a fába szorult féreg: „ezek lopnak!” (A magyarországi „korrupció” különleges eset: ott nem megvesztegetésről és csúszópénzekről van szó, hanem a „királyi adományokra” emlékeztető eljárásról, amellyel az állam – teljesen törvényesen, persze precízen átigazított törvényekkel – egyszerűen vagyont juttat az új pártállamhoz hű oligarcháknak és főhivatalnokoknak; tehát ez a szó szoros értelmében nem korrupció.) A magyar állam látszólag – hangsúlyozom: látszólag – szembenáll a Nyugattal, míg a romániai „mély állam” látszólag szolgaian követi a nyugati „irányvonalat” (ezért a nyugati sajtó éjjel-nappal támadja a magyar kormányt, viszont hallgat Romániáról), de a lényegben – „a terrorizmus elleni küzdelemben” és „a muszlim bevándorlás megfékezésében”, továbbá a gazdaságpolitikában meg az ideológiai jobbratolódásban – teljes az egység.

A többi csak cifrázat, díszítmény.

Ezek között a megrázkódtatások és átalakulások között a médiákban megfigyelhető romániai magyar közvélemény nagyon különös. (Nyilván van rejtett, hallgatólagos közvélemény is, de azt nem ismerem eléggé, bár vannak részleges információim és sejtelmeim. És személyes élményeim.)

A rommagyar sajtóban az öncenzúra uralkodik magyar ügyekben, és meglehetős közöny román és romániai ügyekben. A pesti jobboldallal rokonszenvező hallgató- és olvasótáborra tekintettel alig van önálló elemzés a magyarországi politikáról, pedig nagyon jót tenne a nem túl nagy távolságból érkező, tájékozott, elmélyült kritika. Ki lehet következtetni az egyes műhelyek és szerzők voltaképpeni álláspontját, politikai érzületét, de ez apróság.

A romániai magyar politikával kapcsolatban is csak nagyon vázlatos és sekélyes vita zajlik, nyilván azért is, mert a legfontosabb szereplő – az RMDSZ, mivel egyszerre etnikai érdekképviselet és regionális lobbi – politikailag tulajdonképpen besorolhatatlan. Az RMDSZ egyszerre a román állam kliense, amelytől a saját választóinak (ügyfeleinek) kell fejlesztési forrásokat kizsarolnia vagy kunyerálnia, egyszerre kell fönntartania a nemzetiségi, magyar nyelvű – főleg oktatási és kulturális – intézményeket és a magyar nyelvű médiák nagy részét, s ugyanakkor tekintettel kell lennie a társfinanszírozó magyarországi állam és kormány érdekeire és érzékenységére. Az RMDSZ természetesen, noha óvatosan föllép a román állam magyarellenes nacionalizmusa ellen, (4) amely mindenekelőtt szimbolikus jellegű, de afelől még rendkívül kellemetlen. Az erdélyi magyar sajtó enyhe bizalmatlansággal, néha finom lenézéssel, de alapjában kritikátlanul viszonyul legfontosabb intézményéhez: „csak rosszabb ne legyen” – sugallják az itteni magyar médiák, ami azért nem sok. Az országos politikában az RMDSZ-nek, akárcsak Szerbiában a VMSZ-nek és Szlovákiában a Most-Hídnak, egyszerűen nincs fölismerhető karaktere. Ennek megfelelően a médiák politikai jellege is elmosódott, bár annyit sejtünk, hogy föltehetőleg ki utálja és ki kedveli Orbánt; ám ez kevés az üdvösséghez.

Ami pedig magát Romániát illeti, a román pártok, hatóságok, politikusok magyarellenes vagy – ritkábban – magyarbarát attitűdjén túl, információszegénység, semlegesség, érdektelenség, gyakran: tudatlanság tapasztalható, no meg „a balkáni vircsaft” iránti (jórészt indokolatlan és különben se túl tetszetős), többé-kevésbé udvarias, kultúrnacionalista megvetés.

Annak pedig, hogy Romániában bevezették a nemzetbiztonsági-katonai-rendőri-ügyészi, bürokratikus féldiktatúrát (5), alig van nyoma. Ennek az oka, ha jól látom, nem gyávaság, hanem az az érzés, hogy „nekünk, erdélyi magyaroknak” a romániai honpolgárság külsődleges, kényszerű, esetleges tény, amelyből az következik, hogy „nekünk ehhez nincs sok közünk”, legföljebb kénytelenségből elszenvedjük, de lehetőleg nem nézünk oda. Mert „ebbe mi úgyse szólhatunk bele”. Ez nem éppen önérzetes és méltóságteljes magatartás. Meg nem is eszélyes, nem is praktikus.

Legalábbis ez a benyomásom.

Ameddig volt még romániai pártpolitika, a rommagyar közvélemény inkább a román jobboldal felé hajlott, már amennyire érdekelte ez az egész – mind Băsescu elnöknek, mind Johannis elnöknek voltak, de talán még mindig vannak magyar hívei, bár nyilván nem sokan. Ám ennek a fázisnak vége. Annyi biztos, hogy a bürokratikus diktatúra nem szokott előnyös lenni a kisebbségeknek, különösen akkor, ha világnézetileg átitatja az egyre nyíltabban fasisztoid idegengyűlölet és etnicizmus, ha egyre harsányabbak az etnikai homogenizációt és asszimilációt sürgető hangok. Lehet rajta kacagni, ha a romániai magyarságot Putyin és Orbán „ötödik hadoszlopának” tartják, de azért mégiscsak aggasztó.

Javaslatot nem teszek, mert aki nem tud minden tekintetben osztozni a kockázatokban és a felelősségben, az ne indítványozzon megoldásokat. De aggódni csak szabad.

----------

(1) Ez a leállás – mindenfajta észlelhető ellenállás nélkül – persze annak is tulajdonítható, hogy a többpártrendszerű, parlamentáris, képviseleti kormányzat világszerte népszerűtlen. Ráadásul irreleváns mind nemzetállami, mind szövetségi (EU) formájában, amikor a transznacionális vállalatok, kihasználva a globális szabadversenyt, egész iparágakat telepíthetnek át egyik kontinensről a másikra úgy, hogy milliós régiók omlanak össze gazdaságilag – pár hónap alatt.

(2) Klaus Johannis megválasztását a félperiféria politikai és társaslélektani patológiáihoz tartozó jelenségek kísérték: a román nemzeti elitek öngyűlölete és önmegvetése, amellyel a „tisztátalan” keleti ország élére „tiszta” nyugati (német, protestáns) vezetőt kívántak állítani, hogy jelképezze az öngyarmatosítást. Vö. http://www.criticatac.ro/26656/de-vorb-cu-gm-tamas-despre-taxa-pe-internet-protestele-din-ungaria-alegerile-prezideniale-din-romania-2/.

(3) Figyelemre méltó, hogy ma a nemzetközi jogrend részét alkotó, az ENSZ (és külön az EU) által garantált és a legtöbb országban becikkelyezett (tehát a nemzeti jog részévé vált) „emberi jogoknak” nem lehet érvényt szerezni, és számtalan kormány és fontos közintézmény ki is jelenti, hogy nem szabad betartani őket. Mindez az 1945 utáni, a nemzetközi egyezségokmányokban lefektetett világrend összeomlását mutatja. A kisebbségi jogok mellett a nők jogainak szisztematikus megsértése általános gyakorlat, és ezt nyilvánosan is hirdetik. Vö. a Kellék (Kolozsvár) pompás feminizmus-különszámával, #40 (2010), s benne is Bolemant Lilla írásával a „gender mainstreaming” elleni jobboldali támadásokról, 189skk. Az erdélyi olvasó számára hozzáférhető és ajánlott: Seyla Benhabib, Judith Butler, Drucilla Cornell, Nancy Fraser: Controverse feministe: Un dialog filosofic, ford. Alexandra Grigorianu, Kolozsvár: Tact, 2012; Axel Honneth, Nancy Fraser: Despre redistribuire şi recunoaştere, ford. Maria-Magdalena Anghelescu, Kolozsvár: Tact, 2012. Lásd erről magyarul: http://fordulat.net/pdf/10/Fordulat10_Huszar.pdf, további irodalommal. Mindevvel szemben hatalmas arányú ellenforradalom folyik.

(4) Mindenképpen elismerésre méltó, hogy az RMDSZ kivonulással is tiltakozott a Vasgárda parlamenti rehabilitációja és hasonló fasiszta jelenségek ellen (az Oana Stănculescu-ügy kapcsán). Ugyanakkor lehangoló, hogy a közvetlenül érintett kisebbségi párton kívül senki erőteljesebben meg nem szólalt. Ezekkel a romániai tüneményekkel párhuzamos Orbán Viktor magyar miniszterelnök hírhedt március 15-i beszéde, amely megerősíti a történelemnek azt az ellenforradalmi átértékelését, amely már a magyar Alaptörvény preambulumában is megtalálható, tehát voltaképpen törvényerejű és kötelező.

(5) És ez a kurzus rezzenetlenül folytatódik.