2017. június 25. vasárnapVilmos
24°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
tgm.transindex.ro

PC

Politikai korrektség és totalitárius propaganda

utolsó frissítés: 12:34 GMT +2, 2014. december 29.

Azt mondani: „vitéz katonáink”, „derék rendőreink”, „szigorú bíráink”, „legitim vezetőink”: politikailag inkorrekt. Ez ugyanis hierarchiát implikál és a kényszer kultuszát, ami erkölcstelen.

Demszky Gábornak igaza van, nem kellene annyit emlegetni a magyar miniszterelnököt.

De hiába, a rezsim ideológiai ereje nagyon nagy, és kezd mindent áthatni. Az ilyesmit a nyelv mutatja meg a legjobban. Figyeljék meg, ahogyan a rezsim (az MTI-MTVA révén) átkeresztelte a „rasszista” magyar szinonimáját „fajüldöző”-ről „fajvédő”-re – azaz negatívból pozitívra: hiszen evvel a szóval az egykori magyar rasszisták eufemisztikusan nevezték meg saját magukat! – , és a szoclib sajtó, sőt: maguk a nemzetközi náci összejövetel ellen tiltakozó tüntetők is átvették ezt a szubtilisan félrevezető terminust, seperc alatt. (Ezek szerint a náci rasszista nem a másik fajt üldözi vagy üldözné, hanem a saját faját védi.)

Hiába szegényes a rezsim világnézeti fegyvertára, társadalmi erejénél fogva a beszéd- és látásmódja egyre több diskurzusváltozatot pecsétel meg és torzít el. Az ellenzéki közvélemény mániákus részletességgel elemzi a rendszer tudatlan vezetőinek és középszerű ideológusainak a nyilatkozatait, általában nem azért, mert intellektuális érdekességeket vél bennük találni, hanem azért, mert megnyilvánulnak bennük az arcana imperii, a hatalom rejtelmei. Ezek pedig félelemmel elegy, patologikus kíváncsiságot ébresztenek azokban, akik védtelenek, kiszolgáltatottak az új impériummal szemben. A sorsukat ismerik föl ezekben „a föltáruló titkokban”.

Így viszont a megértés tisztán instrumentális lesz: nem a szóban forgó kérdést vitatják, hanem a rezsim attitűdjét, beállítottságát, s ezáltal – amikor átengedik a terminusok és elméletek meghatározását a rendszernek, s ezt a meghatározást vitatják (ha igaz, ha nem, ha helyes, ha nem) – meggyöngül a kritikai diskurzus. Jó példája ennek a „liberális” fogalma. Kevesen mutatnak rá, hogy a rezsim által használt jelentésárnyalatok kontrafaktuálisak és kontraintuitívak (magyarán: tévesek, ostobák, történetietlenek), hanem elfogadják, majd megkísérlik védeni őket: holott persze ezeket eleve védhetetlenné fogalmazták a rendszer propagandistái. Így a rezsim píárosainál sokkal okosabb elemzők a biztos vereség pozíciójába sodortatják magukat.

Ebben a kontextusban a „liberális” terminus vagy fogalom mindennek az összefoglalása, amit a közhangulat démonian gonosznak tekint, miközben az emiatt a terminust maguktól fölháborodottan elutasító honpolgárokról (általában kb. harmadukról-felükről) kiderítik a különféle vizsgálatok és tartalomelemzések, hogy a terminus hagyományos, elfogadott, világszerte és régóta érvényes definíciója szerint voltaképpen liberálisok, egyetértenek a szabadelvűség alapelveivel, miközben a politikai azonosulást vele indulatosan elvetik. Így nagyon nagy tömegek voltaképpeni politikai álláspontja nem válik politikává: és éppen ez a rezsim célja.

A rezsim „radikális”-nak nevezi a fasisztákat, evvel két legyet (vagy sast) üt egy csapásra: elfogadhatóbbá teszi a fasiszta érzületkomplexumot, aztán meg mindenre és mindenkire, aki „radikális”, rávetül a fasizmus árnyéka azok szemében, akik nem szeretik a fasizmust, a radikális antifasisztákra például. Ez egyenértékűnek tünteti föl a radikális pacifistát és a radikális militaristát, a radikális internacionalistát és a radikális sovinisztát. Mindezek valahogyan fasisztoid alakzatoknak látszanak, és fokozatosan eggyéolvadnak a népi képzeletben.

A magyar állam vezetője, aki magát és rendszerét a neoliberális-neokonzervatív irányzat engesztelhetetlen ellenségének tünteti föl, holott gazdaságpolitikája legalább felerészben neokon jellegű, tipikus – és több mint negyvenéves – neoliberális fogással próbálja diszkreditálni az ún. politikai korrektséget, ugyanis mint afféle cenzúrát: mintha az ő álláspontja a korlátlan szólásszabadság lenne (ezt jól bebizonyította a fajüldöző – és nem fajvédő! – konferencia törvénysértő, ráadásul sikertelen betiltásával).

Ezt a ballib publicisztika és kommentariátus (evvel régi angol kifejezést honosítottam) a följebb vázolt mechanizmus segítségével taglalja: minden különösebb ok nélkül elfogadja, hogy a politikai korrektség csakugyan cenzúraféleség (amivel persze egyben alájátszik a magyarországi ballib-szoclib miliő rejtett reakciósságának is), majd beletörődik, hogy bizonyos öncenzúra azért némely esetekben jól jöhet, szükségesnek bizonyulhat és í.t. Tehát elfogadja a teljesen indokolatlan vádat, majd enyhíteni igyekszik a súlyát.

Ráadásul evvel a kommentariátus időszerűnek tünteti föl – összhangban a szélsőjobboldali „lakájmédiák” krónikusan divatjamúlt, elmaradott, mindig másodkézből kapott „gondolatokat” (közhelyeket) forgalmazó duktusával – az 1980-as éveknek az ezredfordulóra már más formákba olvadt, s emiatt rég eltűnt jelenségeit, pl. a politikai korrektség mellett a jobb helyeken már évtizedek óta nem is emlegetett „posztmodernt”.

A politikai korrektség angol-amerikai történeti jelenség (volt), amelynek az 1989 előtti (pontosabban: 1968 és 1989 közötti) karaktere félreismerhetetlen. Soha nem jöhetett volna létre, ha a baloldali (újbaloldali) társadalomátalakító projekt kudarca nem lett volna ekkoriban nyilvánvalóvá. Ami az óbaloldal számára a Bad Godesberg-i reformizmus volt, az volt az új baloldal számára a zöld reformizmus: azaz a kapitalizmuson belüli környezeti, egalitárius, mindenekelőtt „jogvédő”, antimilitarista, feminista és antirasszista, morális-kulturális átalakítás szerény, a vereség elemeiből táplálkozó terve. Ez az akkori liberális establishment elég mély változásához vezetett az újbaloldali politikai „menekültek” hatására.

Itt összevegyült a polgárjogi mozgalom gandhiánus erőszakmentessége avval az arisztotelészi gyökerű gondolattal, hogy lehetséges az egyenlőtlenség társadalmában megteremteni az egyenlőség kultúráját.

Ebben az egyik lépés a nyelvhasználat megváltoztatása volt, de természetesen nem cenzúrával, hanem teljesen önkéntes, beleegyezéses módon – persze ennek az önkéntes „megigazulásnak” a kiküzdése nem történhetett és nem történhetik erkölcsi nyomásgyakorlás nélkül.

Amikor törekednek az egyenlőségre a házasságban élők és a házasságon kívüliek között, akkor nem beszélnek férjről és feleségről, sem élettársakról, hanem mindkét esetben „partnerekről”. Amikor lehetséges lehetne a férfi és a nő állítólagos értékkülönbségének sugallata, akkor csak „személyekről” beszélnek. Amikor ugyanilyen megkülönböztetés szuggesztiója érezhető heteroszexuális és meleg kapcsolatok között, akkor csak „párokról” beszélnek. „Lányok” és „asszonyok” helyett „(fiatal) nőkről” beszélnek. Minden diszkriminált közösség esetében a lenéző konnotációjú elnevezésekről lemondanak. A beszédmód szuggerálja a társadalmi nem (gender), etnikum, nemzetiség, anyanyelv, állampolgárság, lakóhely, felekezet, életkor, külső (testi sajátosságok), fizikai és mentális egészségi állapot, társadalmi osztályhovatartozás, foglalkozás, szexuális orientáció, vagyoni állapot, iskolai végzettség, képzettség/műveltség, politikai állásfoglalás, intelligencia, motiváció és egyebek szerinti (vagy miatti) diszkrimináció teljes és maradéktalan elutasítását, az egyenlő méltóság rezzenetlenül következetes kultuszát, az inkluzív – a magyar „befogadó” kifejezés hierarchiát sugall: mintha lenne befogadó és befogadott; ezért elvetendő – társadalom morális képét, de éppen nem az uniformizálás, hanem a sokféleség (diversity) jegyében.

A politikailag korrekt speech code betartatása elkerülhetetlenül a vele ellenkező nyelvhasználati magatartások megbélyegzését jelenti: a rasszizmus, az etnicizmus a heteroszexizmus (és vele a patriarkális heteronormativitás) elvetése bizonyos megvető hangsúllyal történt és történik. A zöldség erkölcsi kiterjesztése (pl. animal rights) bizonyos tiszteletet követel meg az eleven kozmosz iránt: az állatkínzás, a viviszekció, a fájdalmas állatkísérletek, a természetes környezetek lelkiismeretlen irtása szintúgy antihumanizmusnak számít: erkölcsi helytelenítés és gúny tárgya. A politikai korrektség egalitárius (azaz antihierarchikus) mivolta mély ellenszenvhez vezet a hatalom minden radikális megnyilvánulása – a háborútól, nukleáris fölfegyverkezéstől, a hivatásos-állandó haderőtől a halálbüntetésig, testi fenyítésig, a fegyveres rendőri jelenléttől a lakóterületeken egészen a büntetőjogi vagy pszichiátriai vagy „nevelőintézeti” fogva tartásig, a gyermeki autonómia elnyomásáig, a nem konvencionális életformák kirekesztő repressziójáig, és í. t. – iránt, amelynek fontos része a pacifizmus, antimilitarizmus meg a büntetés fokozatos fölváltása neveléssel és gyógyítással.

Azt mondani: „vitéz katonáink”, „derék rendőreink”, „szigorú bíráink”, „legitim vezetőink”: politikailag inkorrekt. Ez ugyanis hierarchiát implikál és a kényszer kultuszát, ami erkölcstelen. Ehelyett a részvétet, az együttérzést, a megbocsátást, a szeretetteljes, elnéző, figyelmes emberi kapcsolatokat illeti a tisztelet.

A politikai korrektség nyelvi reformja elérte az establishmentet is az angol nyelvű meg a skandináv országokban s még néhány helyen; ebből persze képmutatás származott, hiszen az óriási hatalmú tőkés államok tettei és szavai szükségképpen eltértek egymástól. De a képmutatás, mondta La Rochefoucauld – ezt már idéztem olykor – , a bűn bókja az erény előtt; ráadásul hivatkozási alap a rendszerkritikus csoportok számára; újabb alkalom az erkölcsi nyomásgyakorlásra.

Szemben avval, amit a magyarországi kommentariátus képzel, a politikai korrektség nem – vagy nem tisztán – „liberális”, hiszen szkepszise kiterjed a joguralomra, az individualizmusra, a piaci államtalanításra. (Ezek ugyanis – többek között – az egyenlőtlenség eszközei; akkor is, ha a joguralom, alkotmányosság stb. nyilvánvalóan „jobb”, mint a zsarnokság és a diktatúrás etatizmus.)

Ahogy lenni szokott, a politikai korrektség kevesebbet ért el, mint amire ihletői gondolhattak, de elég sok helyen kicsit megtörte a hierarchikus és represszív előítéletek egyeduralmát, az „úr és szolga” dialektikáját, módosította némileg az erkölcsi szokásokat és a domináns beszédmódokat. Hogy belekeveredett sok álszentség, humortalanság, korlátoltság – nem tagadható. Ugyanakkor nyilvánvalóvá tette, hogy a kor erkölcsi érzékenysége továbbra is ellentétben áll az uralkodó állami és társadalmi gyakorlatokkal.

Amikor a diktatúra bevezetésén munkálkodó rezsim támadja a politikai korrektséget (miközben kitalál olyan nem létező ökörségeket, mint a közismeretlen „dzsenderideológia”: a Gender Studies ugyanis tanulmányozza, nem pedig semlegesíti a társadalmi nemeket, azaz a nemek és különféle változataik intellektuális és morális appercepcióját), akkor a „kényszermentes kommunikáció” racionális utópiáját avval kísérli meg ellensúlyozni, hogy „a nemzeti egységre”, a „nemzetre” és/vagy „népre”, a „tömegre” hivatkozik, amelynek az egyébként fiktív léte szerinte előírná az „erő” és „egészség” amorális eszménye által áthatott egységes érzületet, észjárást: s ez volna a „valóság”, amellyel – a banauszia szokott modorában – szembeszögezi az ó, be szánalmas „elvont okoskodásokat”.

A tömegtámogatás mint tény egyben erkölcsi parancsnak tetszik, miközben propagandaeszköz. A tömegben rejlő kényszerítő erő mint érv a totalitárius propaganda alapvető aspektusa. (Lásd a nálunk túl kevéssé ismert zseni posztumusz könyvét: Siegfried Kracauer: Totalitäre Propaganda [1937/38], a hagyatékból kiadta: Bernd Stiegler, Joachim Heck, Maren Neumann, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 2013.) A magyarországi kommentariátus összvéleménye szerint az a tény, hogy honunkban pillanatnyilag kb. 600 jobboldali polgármester van és kb. 50 ellenzéki, azt bizonyítja, hogy a magyar állam vezetője „jól ismeri a néplelket” (tehát a magyar néplelket 600 polgármester egyenirányúsága fejezi ki).

A magyar állam vezetője önérzetesen magára (és a „központi erőtérre”) vállalja az „illiberális” jelzőt (a szó angol változatának konnotációi: begyepesedett, szűk látókörű, előítéletes, kicsinyes, elmaradott, divatjamúlt, provinciális, intoleráns, bigott) és – szándéka szerint – véget vet a zavaró értékvitáknak, amint mondja: ekkor a sokféleséggel (diverzitással), pluralizmusssal, érdekkonfliktusokkal, multikulturalitással stb. nem állít szembe mást, mint a saját, egyre osztatlanabb hatalmát, amely mint tény, egyben érvként szolgál. Azt állítja – és nyomában a kommentariátus – , hogy a politikai korrektség „bennünket” (azaz a magyar államot = a magyar népet) szabadságunktól foszt meg, azaz a hierarchia, a kirekesztés, az elnyomás, az egyenlőtlenség, a társadalmi igazságtalanság aggálytalan és diadalmas magasztalásának (és persze zavartalan gyakorlásának) szabadságától.

Ha egyszer a politikai korrektségből az következnék, hogy – teszem azt – a romák elűzése a lakóhelyükről, a munkanélküli-segély megszüntetése, az egészségügy álcázott privatizálása, a közveszélyes atomerőmű létesítése stb. nem helyes, evvel ipso facto bebizonyította, hogy ez ellenkezik az általa megtestesített hatalom önérdekével, tehát a valósággal, amelynek a kritikátlan affirmációja az igazság. Ennek az „igazságnak” a kimondását nehezíti a politikai korrektség, s ha nem szabad kimondani az igazságot, akkor nem vagyunk szabadok. (Ugyanakkor az is kiderült, hogy az ilyen beszédmód „nem reális”, „nem gyökeres”. Mellesleg mint minden magyar nacionalista lózung, ez is a németből származik: talajgyökér, Wurzelgrund.)

A totalitárius propagandát nem hozza zavarba az önellentmondás, hiszen alapja az erő, nem a logosz. Elvégre a nép (amelynek az empirikus képzete: a teljes lakosság mínusz az uralkodó osztály) inherens erkölcsi célképzete az egyenlőség. (Azaz az uralkodó osztály kiváltságainak fölszámolása.) Ennek ellenére a totalitárius propaganda nem átallja a tekintélyelvű államot népi (völkisch) jellegűnek tekinteni: szerinte a nép alávetettsége, rangsorbéli alantassága, kikényszerített engedelmessége, az erőszakkal rátukmált rendszerkonformitás maga a népi jelleg. A népi jelleg tehát a hierarchia igenlése, az egyenlőtlenség és a kényszer alázatos, mazochista imádata. (Ezt értette a Mein Kampf c. főmű „a tömeg” ún. feminin jellegén – ez a kijelentés a politikai inkorrektség csimborasszója.)

Amennyiben a nép interiorizálja rajta uralkodó ellenségeinek ideológiáját – s az egyenlőtlenség, a társadalmi igazságtalanság hívéül szegődik –, annyiban az egalitárius, inkluzív, együttérző világnézetek csakugyan „idegenek a néptől”, és idegenek a mi fajtánktól (sippenfremd). Ugyanilyen idegen a hierarchia- és hatalomkultusztól az evangyéliom. A rezsim önképe szerint valamiképpen „keresztyén” színezetű, persze itt az eszmény nem Jézus, hanem a felekezet. Az intézménnyé hamisított kérügma. A keresztyénség eredeti alakzatában „életellenes”, hiszen alapgondolata nem a család, hanem a szüzesség, szeretetének tárgya nem a pszeudomonogám nacsosasszony, hanem a megalázott prostituált, programja nem „a jó társadalom”, hanem minden dolgok vége, nem a magántulajdon, hanem a következményekkel nem számoló „oszd szét mindenedet”. Évezredek óta csodálkoznak az eretnekek, hogyan lehet a „keresztyén” a „zsidó” és a „kommunista” ellentéte. Még csodálkozhatnak egy darabig.

A politikai korrektség pótcselekvés. Vannak érdemei, főleg mert a vele szembeni ellenállás olyannyira árulkodó, annyira egyértelműen leplezi le annak a társadalomnak a voltaképpeni természetét, amelyet nemesíteni óhajtott valaha. De ha akad olyan férfi, aki visszariad tőle, hogy vonzó fiatal nőre azt mondja: „jó dög”, már nem volt hiába. Ha sokan megundorodtak attól a fordulattól, hogy „husikám”, már érdemes volt. Ha valaki habozik, hogy a modortalan emberre azt mondja: „paraszt”, akkor megérte. Nem sok, de több, mint amit mostanság a piac kínál.

Az írás eredetileg megjelent az Élet és Irodalomban 2014. október 10-én.