2017. aug. 20. vasárnapIstván
23°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
tgm.transindex.ro

Emlékmű Kolozsvárt

utolsó frissítés: 11:11 GMT +2, 2014. június 19.

A történelmi magyar állam egyszerűen fölhasználta a III. Birodalom által kínált lehetőséget, élt vele, és a nácikkal, mint alvállalkozókkal, meggyilkoltatta a magyar zsidókat.

A normandiai partraszállásról ezt írja az évfordulón a félhivatalos Magyar Nemzet: „Nemcsak a náci Németország sorsát megpecsételő lépésről van szó, hanem az Egyesült Államok permanens katonai-gazdasági jelenlétének kezdetéről is Európában.”
Ennyi.

...

A második világháború alatt meggyilkolt magyarországi zsidók többségét nem egyszerűen a fasizmus ölte meg. Megölni a náci lágerekben ölték meg őket, de a megsemmisítő apparátusnak nem a magyarországi fasizmus szolgáltatta ki a már minden joguktól és életlehetőségüktől törvényesen megfosztott zsidókat, hanem a hagyományos nemesi-katonai magyar állam, amelyben 1944. október 15-éig nem a fasiszták (a nyilasok és szövetségeseik) uralkodtak, hanem a mindenkori uralkodó osztály, a szoldateszka és az úri hivatalnokság.

Ezért a genocídiumnak – amelynek a magyar államra eső része, ismétlem, nem a fasizmus vagy nemzetiszocializmus sajátossága – mélyebb köze van az 1945 tavaszáig a török kiűzése óta folytonos magyar történelemhez, mint akár a némethez, amely 1933-ban radikálisan megszakadt. A történelmi magyar állam egyszerűen fölhasználta a III. Birodalom által kínált lehetőséget, élt vele, és a nácikkal, mint alvállalkozókkal, meggyilkoltatta a magyar zsidókat. Közben a nemesi-katonai uralkodó kasztnak az volt az érzése, hogy semmi se változott. Háború volt, a hagyományos területi-nemzeti célokért, „Trianon” ellen (a hadizsákmány a bécsi döntéssel került az országhoz, az ország névleges szövetségeseitől, nem a névleges ellenség Szovjetuniótól) és szimbolikusan „a szocializmus” ellen. Ez a két cél hivatalos államcél volt már az 1920-as években. Negatív értelemben folytatása mindannak, amit a régi magyar állam, a Tiszák állama képviselt 1918 előtt, szemben „a történelmi Magyarország” népeivel, mindenekelőtt a munkásosztállyal, a nemzetiségekkel és a föld nélküli agrárproletariátussal. Hogy valami mégis megváltozott (nemcsak a zsidók élőből halottá), azt a történelmi magyar állam akkori vezetői nem észlelték.

...

Ezért nem lehet tisztességes emlékmű a budapesti Szabadság téren. A magyar állam jelenlegi vezetői nem fasiszták. Nem tisztelői a Nyilaskeresztes Pártnak és Szálasi Ferenc nemzetvezetőnek. Eszményük a történelmi Magyarország, nem az Egyesült Földek és Gyepűk vagy a Kárpát-Duna Nagy Haza (a nyilasok utálták a „magyar” szót; nem voltak nacionalisták, hanem etnicisták-rasszisták: az más). „A történelmi Magyarország” intézményrendszere 1944. október 15-éig működött, s ez az intézményrendszer szállította a magyar zsidók százezreit Auschwitzba. A magyar nácik ezalatt ellenzékben voltak.

„A történelmi Magyarország” emlékművét – a vad geszti bolond, a gyújtogató, csóvás ember szobrát – épp most avatta föl a jelenlegi miniszterelnök. Nem lehet a Kossuth téren emlékművet állítani a magyar nemesség utolsó hősének, a hagyományos magyar állam egyik legnagyobb alakjának, s onnan két percre, a Szabadság téren evvel egyszerre kinyilvánítani, hogy ugyanez a hagyományos, nemesi-katonai magyar állam bűnrészes (nem a fő bűnös – mert az Hitler –, hanem bűnrészes) mintegy félmillió magyar zsidó üzemszerű meggyilkolásában.

...

A Horthy-érában megszakadt a Tiszák kifejezetten filoszemita politikájának hagyománya: a magát büszkén ellenforradalminak nevező „kurzus” a két fő ellenféllel: a liberalizmussal és a szocializmussal azonosította a zsidóságot, és egyre radikalizálódó antiszemita politikája szimbolikusan, szociálisan és kulturálisan már megsemmisítette a magyar zsidóságot, mielőtt a fizikai megsemmisítésre – a teljes genocídiumra – sort kerített volna Hitler segítségével. De az antiliberalizmus és antiszocializmus az első világháborús vereség, a forradalmak, a magyar nemzeti ellenforradalommal szövetségben végrehajtott antant-megszállás és a magyar nemzeti ellenforradalom által jóváhagyott trianoni „békeszerződés” – a területi integritás álláspontját egyedül Kun Béla és Stromfeld Aurél vörös hadserege képviselte a csatatéren – előtt is államcél volt már, bár még zsidóellenes él és célzat nélkül.

„A történelmi Magyarország” jelenleg zajló, antiliberális és antiszocialista politikai restitúciója és restaurációja – bár, ha jól látom, nem akar okvetlenül ellenséget gyártani a zsidóságból – utóda óhajt lenni az 1944. október 15-éig (szerinte, történetileg tévesen: 1944. március 19-éig) fönnállott nemesi-katonai államnak, tehát nem engedheti meg az őszinte és igaz beszédet ártatlan magyar állampolgárok tömeges és üzemszerű kiirtásáról a habár arisztokratikus-antiegalitárius és militarista, de a zsidótlanított szociális területen még működő magyarországi „jogállam” idején és fönnhatósága alatt. Ezért a restaurációs államrend párthívei számára a normandiai partraszállás nem a fölszabadulás, hanem az amerikai térfoglalás kezdete.

A mai magyar miniszterelnök, az egyre egységesebb és osztatlanabb magyar állam vezetője a Tisza-szobornál a maga ellentmondást nem tűrő, világos és egyértelmű modorában kifejtette: az anarchia ellenszere a monarchia. Ez tiszta beszéd. A király nélküli királyság – amely 1944. október 15-éig állt fönn – ha nem is valóság a maga teljességében, de elismert eszménykép. A mai magyar állam számára létkérdés ez a kronológiai probléma: március 19-éig vagy október 15-éig tartott-e az ideálként elismert rendszer. Ha „a történelmi Magyarország” restitúcióját és restaurációját a holokauszt nélkül akarják szimbolikusan és politikailag valóságosan végrehajtani, akkor úgy kell tenni, mintha a március 19-ei náci-német bevonulás megdöntötte volna a Horthy-rendszert.

...

Ez azonban nem igaz.

...

Május 27-én Kolozsváron fölállították a Kolozsvárról és Észak-Erdélyből a Magyar Királyság hatóságai által a haláltáborokba deportált és ott a nácik által elképzelhetetlen és fölidézhetetlen módon meggyilkolt zsidók emlékművét, a genocídium 70. évfordulóján az egyetlen méltó emlékjelét az elpusztított magyar zsidóságnak. Az emlékmű Löwith Egon szobrásznak még a koncentrációs táborban készült vázlatai alapján készült. A nagyszerű Tibori Szabó Zoltánnak – a hírneves kolozsvári lapszerkesztőnek, történésznek és publicistának – a kezdeményezésére megvalósult monumentum elkészültében közreműködött a szociáldemokrata román kormány, a konzervatív kolozsvári városháza, az RMDSZ, a zsidó hitközség – és Kolozsvár közönsége. (Vö. kitűnő cikkével: T. Sz. Z.: „Holokauszt-emlékmű Kolozsváron”, Élet és Irodalom, LVIII/24., 2014. június 13.) Miért Kolozsváron?

A kolozsvári emlékmű



...

Mert ott nincs Orbán-kormány.

...

A Malomárok partján, a posta mögött, szemben a Malom utcai régi zsinagógával (ahol most radikális avant-garde művészeti központ található), pár lépésre a zeneiskolától – a régi ferences kolostortól – és a magyar színháztól látható szerény emlékmű megmentette a tágabb értelemben vett magyar politikai és emlékezetközösség becsületét. Ez sajnos annak köszönhető, hogy szülővárosomban nem érvényesül a mai, a restaurált magyar állam szuverén befolyása. A jelenlegi magyar államban – hivatalosan és köztéren – a meggyilkolt magyar zsidókat nem szabad meggyászolni. A fekete, „absztrakt” sziklaemlék stílusában is sokatmondóan különbözik a pesti Szabadság térre tervezett, kínos zavarra valló és esztétikailag is zavaros giccstől. Tömör, a szó minden értelmében lapidáris, mentes minden – ide nem illő – szentimentalizmustól és pátosztól.

...

Aki meg akarja gyászolni mérges gázzal meggyilkolt és elégetett zsidó honfitársainkat, vigye virágait Kolozsvárra.

(Eredetileg megjelent a Magyar Narancs XXVI/24., 2014. június 12-i számában)