2017. április 23. vasárnapBéla
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
tgm.transindex.ro

HOLTPONT

Emlék és vallomás

utolsó frissítés: 08:29 GMT +2, 2014. április 3.

Miért siratja a polgári demokrácia olyan ellensége, mint e sorok írója, a polgári demokráciát, amelyet szétzúzott a 2010-ben diadalmaskodott keresztyén-nemzeti kurzus és a konzervatív világnézeti hegemónia?

Kelet-Európában negyedszázada jött létre a polgári demokrácia helyi változata. Ennek az átalakulásnak a meghirdetése, szorgalmazása, végrehajtása, kezdeti harcai mintegy húsz esztendőt vettek el nemzedékem, a „másként gondolkodó” („disszidens”) értelmiség életéből. Megérte? Erre a kérdésre már több mint évtizede nemmel válaszoltam.

Ma már látható, hogy mi is a különös ennek a rendszernek a karakterében.

Szemben más, szintén fölöttébb bonyolult változatokkal, ennek a rendszernek az alapzatát – a megalázó kasztrendszer („rendi társadalom”) fölszámolását, a félig-meddig hűbéri uralkodó rend (nagybirtokos arisztokrácia, nemesi közigazgatás, katonai kaszt, az állammal összefonódott magas klérus) és a paraszti nyomor megszüntetését, az iparosítást, az urbanizációt, a modern individualitás megteremtését, a szekularizációt, a tömeghatású világi kultúrát, a korszerű egészség- és oktatásügyet, a mindent átfogó intézményességet és jogi kodifikációt – olyan elődrendszer építette ki, amely egalitárius árutermelő társadalom volt; uralkodó racionalitásmodellje a tervgazdaság (ezért is volt ekkora nyomatéka a műveltség, a tudományosság és a technikai tudás példátlan mértékű elterjesztésének); ideológiája az antikapitalizmus; önmagáról alkotott képe a posztkapitalizmus (tehát a kapitalizmus utáni állapot fantazmája).

Az elődrendszer legfontosabb intézménye a Párt volt, amely a kooptálás módszerével vonta magához „lentről” az aktivistákat („aktívákat”, „kádereket”); ez a szívóhatás mintája volt a gigászi mérvű vertikális mobilitásnak, amely egyszer s mindenkorra átformálta a magánéletet: a „nukleáris” (két nemzedékes: szülők, gyerekek) „kiscsalád” modern léte a higiénikus bérházi lakásban, lakrészben, helye a munka- és lakókörnyezet szétválasztásában, a munkaidő és szabadidő kapitalista jellegű radikális szétválasztásában (ami a más számára végzett bérmunka sajátossága), a plebejus-egalitárius életvezetési variánsok általánossá válásában, az ún. társadalmi fölemelkedés oktatásfüggő, a hivatali karrier példájára épülő rendszeresítésében, a szabadidő intézményesítésében a „kulturális fejlődés” révén – mindez a „létező szocializmus” ún. vívmánya vagy „megvalósítása” volt.

A „létező szocializmus” volt az egyetlen polgárosodás, amelyet Kelet-Európa valaha átélt (és több már nem lesz).

A polgári emancipáció (a magánember magánéletének autonómiája: munka után nem kell az úr rendelkezésére állni, az alávetett személy alkalmazott, nem személyi szolgáltatásra is igénybe vehető cseléd) a politikai szabadsághiány körülményei között ment végbe (akárcsak a tizenkilencedik század második felében Kelet- és Közép-Európában, kivéve egy aprócska vagyonos kasztot, ám akkor szociális jogok – nyugdíj, állami társadalombiztosítás, szocializált egészségügy, ingyenes állami [pláne anyanyelvi] népoktatás – nélkül, brutális nemzetiségi és osztályelnyomás, rendőrállamiság és militarizmus körülményei között).

A „létező szocializmus” második szakasza 1956 (az SZKP XX. kongresszusa és a pesti forradalom) után a jóléti állam (fogyasztói társadalom) „keleti” verziója lett, az egyenlőségi eszmét (figyeljünk: az egyenlőségi gondolat is polgári gondolat!) az életszínvonal emelkedésének, az olcsó fogyasztási cikkek széles kínálatának, a „minőségi” népszórakoztatásnak, a „kommunista” mozgósítás és indoktrináció fokozatos leépítésének, az „ideológia” (amelyen persze az egalitárius utópiát értették) semlegesítésének, a „szakmaiságnak” és a meritokráciának, a magánerkölcs irrelevanciájának, a szerény hedonizmusnak és konformizmusnak, a niche szubkultúrák szelektív eltűrésének, a központi politikai akarat fokozódó elrejtésének, eltitkolásának, hovatovább letagadásának, az irányított kommersz „tömegkultúra” pacifikáló funkciójának a korszaka váltotta föl, amelyben az egyaránt eldologiasított örömelv és valóságelv eggyéolvadt. Az erőszakos emancipáció fő racionalitásmodelljét, a tervezést egyre inkább a fogyasztás növelésének és diverzifikálásának az érdekei irányították, ennek folytán a növekedés szükségletei, ennélfogva pedig a rendszer ellenprincípiuma, a piac.

Igen ám, csakhogy a „létező szocializmus” nem szabadulhatott meg a szívébe beültetett idegen anyagtól, a kommunista eszmétől, amely a polgári emancipáció szándéktalan-akaratlan eszközének bizonyult; s éppen a „létező szocializmus” mutatta meg, hogy a rendi szisztéma lerombolása – Petőfi és Ady kiáltása, a hagyományos magyar baloldal máig visszhangzó, az időszerűsége múltán is világnézetileg alapvető követelése – nem zárta ki a repressziót akkor se, amikor a személyes szolgaság, a kasztos alárendeltség, a jobbágyi-zselléri szűkölködés ideje lejárt.

Az 1960-as és az 1970-es években – amiként a főleg szociáldemokrata irányítású nyugati jóléti államokkal szemben is – a „revizionista” és „reformer” fogyasztói-piaci erőkkel szemben egész Kelet-Európában megszületett a helyi Új Baloldal, s a Párt riadtan észlelte, hogy vannak emberek, akik egyszer csak komolyan veszik a már bebalzsamozott Marxot s a megtagadott egalitárius demokráciát. Sőt: azt is komolyan veszik, amivel Lenin, Rosa Luxemburg, Trockij, Buharin, Gramsci, Korsch meghaladta azt, ami a régi eurocentrikus marxizmusból megbukott 1914-ben – amikor fölfedezték és megalapozták a keleti és gyarmati népek egyenjogúságának, az antiimperializmusnak az eszméjét, amely ekkor a harmadik világ fölszabadító mozgalmaival való szolidaritásnak a formájában jelentkezett (tiers-mondisme). Véget ért a fehér internacionalizmus. (Mint ahogyan véget ért aztán az erkölcsi emancipáció heteronormatív korszaka is, no meg a romboló fordista-indusztrialista biopolitika egésze.)

A kelet-európai Új Baloldal nem vette észre, hogy paradox módon megismétli azt, amit a Párt csinált: jelesül – a pluralista demokrácia és az emberi jogok ideológiájának elfogadása révén, amihez a saját védtelensége és üldözöttsége nyújtott tapasztalati anyagot és motivációt – a „vissza Marxhoz!” epizódja után segít létrehozni a polgári emancipáció történetének legújabb fejezetét, Kelet-Európában először a többpártrendszer, pluralizmus, cenzúranélküliség körülményei között.

A teljesen megmerevedett, befülledt, áporodott reálszoc visszataszító romjain egy aktív, de a korábbiakhoz képest hatalmas (milliós) kisebbség átélte a szabadságpátosz gyönyörű pillanatait.

Ezt Magyarországon, de talán egész Kelet-Európában a manapság minden oldalról nagy indulattal gyalázott SZDSZ pár évig csodás kalandja testesítette meg. Ezt a kalandot mindenki elfelejtette már – az egykori hősei is – , így lehetett a rendszerváltás történetét a részvevők tiltakozása nélkül meghamisítani, amelyből sikerült kiiktatni a forradalmas mozzanatokat (a nagy tüntetéseket, a „négy igenes” népszavazást és a többit). Az, hogy Magyarországon egy ideig fönnállott a polgári demokrácia (ez persze nem „demokrácia” volt a szó voltaképpeni értelmében, hanem liberális jogállam), mindenekelőtt az SZDSZ-nek (élt 1988-tól 1993-ig) volt köszönhető, pontosabban annak a kollektív élménynek, amely – lássuk be – tartósabb és mélyebb volt, mint bármely más forradalmi nemzedéké a magyar históriában. Hiszen nem hetekig, hanem évekig tartott! Ezért is kellett minden eddiginél lejjebb taposni a legnehezebb csizmával: az értelmezés lábbelijével.

Nem érv, hogy ez illúzió volt, öncsalás, mámor, mákonyos ábránd – hát persze, de hát minden nagy történelmi pillanat ilyen volt, amióta a világ világ.

És mégis: miért siratja a polgári demokrácia olyan ellensége, mint e sorok írója, a polgári demokráciát, amelyet szétzúzott a 2010-ben diadalmaskodott keresztyén-nemzeti kurzus és a konzervatív világnézeti hegemónia?

Azon túl, amit úgy nevezhetünk, hogy a paradox hűségem ahhoz az egymillió emberhez, akivel együtt éltem át mindezt, minden csalatkozás, tévedés, hamis káprázat ellenére a szabadságpátosznak – úgy érzem – van önértéke, amely nem vész el, ahogyan nem veszett el (hiába tiporták el vadállati kegyetlenséggel) még 1918/19 öröksége se, akkor se, ha a Szemben a bíróval olvasói ma aligha számlálnak többet pár tucatnál.

A polgári rend értékét Magyarországon megmutatta a 2010-i fordulat – ez az a nyomorúságos perifériakapitalizmus, amelynek a tarthatatlansága éppen száz esztendővel ezelőtt bizonyosodott be végképp – , de még mindig akad a rendszeren belüli ellenállás.

Ám ez az ellenállás eredménytelen lesz, ha nemzedékem és követői nem látják be, hogy a szabadságélmény nem pótolja a szabadságot. 1989 után a termelőktől és fogyasztóktól elkülönült hatalom helyét a gazdaság fölött (állami tulajdon) átvette a termelőktől és fogyasztóktól elkülönült gazdasági hatalom (magántulajdon). Az elosztás személytelen instanciájának (állam) helyét átvette az elosztás személytelen instanciája (piac). A kooptálással kialakított, befolyásolhatatlan hatalom (a Párt) helyét átvette a választásokkal kialakított, alig befolyásolható, delegált hatalom (parlamenti kormányzat).

Az 1989 utáni periférialiberalizmus a reálszoc intézményi/kulturális maradékait élte föl és fogyasztotta el, fölhalmozott iparát, mezőgazdaságát, infrastruktúráját, kereskedelmét árusította ki, hogy állni tudja a számlákat. Mire ez nagyjából elfogyott, az előbbit használó és megdöntő autoritárius utódrendszer szétszaggatta a liberális és „demokratikus” látszatokat. Ma a Kossuth rádió kevésbé szabad, mint 1974-ben. Az ellenzéki sajtó annyira se hatásos, mint a szamizdat. A hegemón egypártrendszer – magyar hagyomány 1867 óta – visszaáll. „1989” restaurálhatatlan, nem maradt benne energia.

Akár száz éve, amint az orosz-ukrán katasztrófából – és 1989 óta a nyugati hatalmak által elkövetett 14 db. hadüzenet nélküli katonai agresszióból – láthatjuk, az etnikailag motivált területi imperatívusz (hódítás) és technikája, a modern militarizmus érintetlen. Minden, amit akartunk, az imperialista háborúk és a huszadik századi parancsuralmak elutasításán alapult.

De már megint csak a szervezett erő számít. Visszajutottunk a holtpontra.

Az írás eredetileg az ÉS március 7-i számában jelent meg.

Címoldali illusztráció: wallnarez via Shutterstock.com