2017. december 16. szombatEtelka, Aletta
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
tgm.transindex.ro

"MI VAGYUNK"

Nacionalizmus kontra etnicizmus

utolsó frissítés: 12:07 GMT +2, 2013. október 20.

A mai etnicizmus legjelentékenyebb előfutára nem volt más, mint a néhai Nicolae Ceauşescu. Rezsimje csak fenyegette és szorongatta a kisebbségeket (főleg a magyarokat), anélkül, hogy az asszimiláció szokásos ígéreteit fölkínálta volna.

A múlt század nyolcvanas és kilencvenes éveiben foglalkoztam elméletileg a nemzeti problematikával, a róla szóló írásokat Törzsi fogalmak c. munkám (Bp.: Atlantisz, 1999) két vaskos kötetében gyűjtöttük össze (*). Azóta politikai, filozófiai és társadalomelméleti nézeteim alaposan megváltoztak.

Régebbi írásaimat nem olvastam újra. Egyetlen vonatkozásukhoz ma is ragaszkodom, s mivel ennek nyoma van a nemzetközi szakirodalomban, érdemes belőle kiindulnom.

Ez a nacionalizmus és az etnicizmus éles megkülönböztetése. A két típus mindenekelőtt történeti.

A nacionalizmus a XVIII-XIX. század alapvetően univerzalisztikus politikai eszmeáramlatainak egyike, amely hatásosan szegült szembe az abszolút monarchiákkal, néhány kulcsfontosságú meggyőződés alapján.


Az egyik demokratikus jellegű volt,

s szerinte a hatalom alanyának és tárgyának (szubjektumának és objektumának) egybe kell esnie, a népnek magának kell kormányoznia önmagát, ezért a néphez szervesen nem kapcsolódó instanciák nem gyakorolhatnak legitim hatalmat: nem kormányozhatnak bennünket olyanok, akik nem tagjai a mi honpolgári közösségünknek. Ez a nemzeti önrendelkezés (nemzeti függetlenség) elve.


A másik liberális jellegű volt.

Eszerint a honpolgári közösség összetartozásának lényege az egyenlő jogok és kötelezettségek rendszere. Ez teremtheti meg a közösség tagjai közötti – elnyomás nélküli – szolidaritást, és védheti meg a politikai közösség (a nemzet) tagjait az államhatalom túlzott kényszerétől. Ez jogi-politikai egalitarizmus: a jogegyenlőség mindenkire egyaránt vonatkozik.


A harmadik kulturális jellegű volt.

Hogyan kell meghúzni a honpolgári közösség határait? Azoknak kell – önként – együtt élniük valamely államban, akik hagyomány, anyanyelv, történeti (pl. felekezeti) hasonlóságuk okából egymással ismerős, otthonos, meghitt viszonyban vannak, akik könnyen értik egymást, és akik már a liberális nemzetállam létrejötte előtt tettek szert közös tapasztalatokra, s erről közös emlékezettel rendelkeznek.


A negyedik szociális jellegű volt.

A helyi közösségükhöz nem kötődő, „nemzetek fölötti” dinasztiák, arisztokráciák és klérusok privilégiumait fölszámolni egyet jelentett a demokratikus és liberális egalitarizmus követeléseinek teljesítésével és a kulturális egyöntetűség (homogeneitás) és összetartozás megerősítésével annak révén, hogy minden fölöttük lévő – a honpolgári közösségtől nem függő, vele szemben politikailag közömbös – instanciát leszállítanak a magas polcáról. (A négy meggyőződés együttese biztosíthatta volna a Durkheim-féle „mechanikus” és „organikus szolidaritás” sikeres kombinációját.)

Nagyjából ezek voltak 1848 alapgondolatai egész Európában, később másutt is követték őket. 1848 és 1918 között a nacionalizmus fölszámolta a kis hűbéri fejedelemségeket, és nagy területi (territoriális), modern nemzetállamokat teremtett: így született az egyesült Németország, az egyesült Itália, Románia, Jugoszlávia, Csehszlovákia stb. Kicsikből lett nagy. (A kivétel a vesztes Magyarország és Ausztria volt: egyikük uralkodó elitje se óhajtotta a nemzetállammá válást – a nemzetállamiságnak nincs magyar vagy osztrák hagyománya, Ausztriában magának a nacionalizmusnak se – , mert „integritása”, ún. történelmi egyénisége, ahogy valaha nevezték, magába foglalta a nemzeti kisebbségek szállásterületét is, így szemben állt a XIX. századi modern politika egyik alapkövetelményével. De ez kivétel.)

Mondani sem kell, hogy – mint általában – a nacionalizmus eszményi követelései se teljesültek soha; a nacionalizmus mindenféle egyéb irányzatokkal is vegyült, pl. a régi Oroszországban az autokrácia és az etnikai elnyomás antiliberális elemeivel (ennyiben Oroszország megelőzte a nyugati XX. századot). Mivel a „klasszikus” (liberális-demokratikus) nacionalizmus etnikai eleme nem volt erősebb, mint a többi alkotóelem, a jogegyenlőségre való törekvés általános volt, ennek az ára viszont az asszimiláció lett volna az uralkodó (többségi) etnikumhoz és/vagy felekezethez: ez sok helyütt (de nem mindenütt) váltott ki ellenállást vagy elégedetlenséget – de hát ez köztudomású.


Az etnicizmus XX-XXI. századi jelenség,

Európában istenigazából 1989 után bontakozott ki (bár előzményei – mint az égvilágon mindennek a történelemben – vannak). Amiként a nacionalizmus egalitárius visszahatás volt a „nemzetek fölötti” (vagy „nemzetileg közömbös”) abszolút monarchiákra, az etnicizmus reakció a „szocialistának” vélt univerzalizmusra és föderalizmusra. Tudomásul kell vennünk, hogy Keleten a „szocialistának” hitt modernizáló-szekularizáló-tervező államkapitalizmus (mindközönségesen: az ún. szovjet rendszer) teremtette meg a modernséget, következőleg: a nemzetállamot is a maga egalitárius velleitásaival (igényeivel). Ezért a modern univerzalizmus mindenütt észlelhető bomlása Keleten a nemzetállamok szétmállásával járt együtt (hiszen a keleti nemzetállam a „szocialista” univerzalizmus terméke volt, a nyugati nemzetállam viszont a liberális univerzalizmusé). A Szovjetunió és Jugoszlávia szétforgácsolódása – háborúkkal és vérengzésekkel – ennek jellegzetes következménye (a nagyból lettek kicsik); Csehszlovákia békésen vált ketté; ám jelentkezett azóta a morva szeparatizmus. Olyan ősi nemzetállamok esnek darabokra ma (Spanyolország, Nagy-Britannia), amelyekben az etnikai partikularizmus sokáig nem tetszett veszedelmesnek. Belgium szétesése Flandriára és Vallóniára már faktum.

Az etnicizmus már nem egalitárius abban az értelemben, ahogyan a nacionalizmus valaha az volt.

Az egyenlők honpolgári közössége – mint eszmény és közös hit – a múlté, a liberális, demokratikus és szociális elemek meggyöngültek, a kulturális azonosulás elsődlegessé vált. Az asszimiláció helyett az elkülönülés az uralkodó politikai technika: a valamikor „reakciósnak” tartott Kleinstaaterei, a „kisállami nyomorúság” (amelyről utoljára Bibó István írt igen ékesszólóan, mint emlékezetes) nem tetszik többé elavultnak: mindenki elfogadja az olyan életképtelen entitások önállóságát, mint Besszarábia, Macedónia, Montenegró, Bosznia és Koszovó.

A mai etnicizmus legjelentékenyebb előfutára nem volt más, mint a néhai Nicolae Ceauşescu, akinek az „etnokratikus”, a legtöbb tekintetben fasiszta jellegű „népállama” immár nem az asszimilációra törekedett. A nacionalizmus a XIX. században az asszimilálni kívánt etnikumokat (nemzeti kisebbségeket) fenyegette – joghátrányokkal – és vonzotta – jogelőnyökkel, befogadással, érvényesülési lehetőségekkel. Ceauşescu rezsimje csak fenyegette és szorongatta a kisebbségeket (főleg a magyarokat), anélkül, hogy az asszimiláció szokásos ígéreteit fölkínálta volna. A perspektíva – amelyet nem sikerült hála Istennek valósággá változtatnia – nyilvánvalóan a népirtás (vagy a tömeges kivándorlás kikényszerítése, vagy a kettő valamilyen szörnyű kombinációja) lett volna.

Ennek az etnicizmusnak a megvesztegetően egyszerű alaptétele így hangzik: különböző kultúrájú, eredetű, hagyományú honpolgári közösségek nem élhetnek együtt – ez természet ellen való.

Az etnikumok („törzsek”, felekezetek, „népfajok”) nemzetté egyesülése immáron kizárt. (Ismétlem: a nacionalizmus – univerzalizmus; ezt azért nem látjuk ma, mert rávetítjük az etnicizmus mai, eleven tapasztalatát.) Az olyan racionális konstrukciók, mint a „német”, az „olasz”, a „román”, a „jugoszláv”, a „csehszlovák”, ma egyszerűen nem lehetségesek. Ehhez nem kell ellenségeskedés se: a skótok ma már nem gyűlölik az angolokat, valószínűleg mégis különválnak tőlük, akárcsak a katalánok és a baszkok a spanyoloktól (de még gallego és andalúz szeparatizmus is lehetséges). Etnikailag semleges nemzetállami patriotizmus nincs – ezt erdélyi magyar olvasóimnak aligha kell bizonygatnom. A román etnicisták meglepően jól viselik a mindenfelé kitűzött magyar nemzeti zászlót, a székely fantázialobogót, sőt: még az árpádsávos textíliákat is; nyilván azért, mert már nem akarják, hogy az erdélyi magyarok románok legyenek, nem hiszik, hogy ilyesfajta szintézis (magyar etnikum, román hazafiság) megférhessen egyazon kebelben.

Az etnicizmus – ellentében a régi, liberális-demokratikus nacionalizmussal – a modernség egalitárius követelményeivel szemben (jogegyenlőség, népszuverenitás) közömbös. Mindenféle politikai preferenciájú etnicistával találkozhatunk, bennük nem ez a tipikus, nem ez a fontos, hanem a kulturális identitás lelkes igenlése.

Ez annál föltűnőbb, mivel a hagyomány és önazonosság hordozója a reneszánsz óta az írásbeliség volt, amely éppen napjainkban – többek között a képdominancia, a digitális forradalom, illetve a magaskultúra példátlan válsága következtében – a megsemmisülés határára került. Az etnikai hagyomány többnyire teljesen alaptalan folklorisztikus koholmányok köré rendeződik – a fonóban elsuttogott népmondák analógiájára – , amint ezt írástudatlan társadalmakban megszokhattuk.

Azt, amit modern politikának gondolhattak (liberális, szocialista, de még a korporatista és fasiszta politikák is ilyenek a maguk technikai és jogtechnikai komponenseivel), a jelenlegi körülmények között egyre képtelenebbnek tetszik. A valaha nyomtatásban terjedő politikai (népközösségi, nemzetállami) retorika koherenciaismérvei nem érvényesíthetők többé. Mindezeket a tényeket rengetegen megfigyelték, de ennek az elméletben (és a publicisztikában…) alig van hatása.

Sokan pl. a mai európai válságot az „európai föderalizmus” és a „nemzetállami partikularizmus” ellentétének fogják föl, ami abszurdum, hiszen a nacionalizmus – és a nemzetállam – rég halott. (Tehát a #/#föderalizmus is halott.) Természetesen territoriális hatalmi elitek között vannak belvillongások, érdekellentétek és í.t. Ez azonban nem jelent azt, hogy az 1848-i eszmeállomány eleven – vagy azt, hogy az Európai Unió az új Szent Szövetség új Metternich és új Castlereagh vezetése alatt. Az Európai Unió régimódi szervezet (amennyiben a hagyományos politikát próbálja – eredménytelenül – művelni), de ellenfele nem a nacionalizmus, hanem az etnicizmus, ez viszont nem politikai a szó hagyományos (platóni vagy machiavelliánus) értelmében.

Mind az Európai Unió, mind a nemzetállamok a hanyatlás végső stádiumában vannak. A kapitalizmus sokféle politikai szisztémával élt együtt négyszáz esztendős története során, de mindegyik – talán a Harmadik Birodalom részleges kivételével – politikai volt, jogilag értelmezhető államcélokkal, előírásokkal és korlátozásokkal.

Magát a nemzetállamot – és a klasszikus republikanizmushoz, a jakobinus (egalitárius) demokratizmushoz, a pluralista-joguralmi szabadelvűséghez, a legtöbb szocialista-kommunista elmélethez hasonlóan univerzalista nacionalizmussal együtt – a polgári korszak fő politikai formájának tartják. A nemzetek fölötti dinasztikus államok és a „városköztársaságok” (a reneszánsz Itáliában, Németalföldön, a svájci kantonokban, városállamokban) a múlthoz tartoztak, a kommunisztikus és anarchisztikus mozgalmak „proletár internacionalizmusa” pedig az ellenkultúrához (adversary culture). (A republikánus városállamok az arisztokratikus-monarchikus hűbériség ellenkultúrái voltak annak idején.) A honpolgári (szupraetnikus) nacionalizmus a maga elvont általánosságában kifejezte a piacon szabad szerződéskötés révén munkaerejét eladó proletárnak (mint egyetemesen hozzáférhető „emberi erőforrásnak”) az elvontságát. A proletár ugyanis nem áll személyes függőségben a burzsoával és a burzsoától (szerződésen kívüli „patriarchális” védelemben se részesül), viszonyukat a jog közvetíti. A munkabér ellenében a tőkés tulajdonos megkövetelhet mindenfélét az önként vállalt szerződéses kötelezettségek keretei között (ezeket a kereteket a nyilvános magánjog/munkajog szabja meg), de e szerződésen kívül a polgár és a munkás egyenlő (különben nem is léphetne önkéntes, szabad szerződéses viszonyra, amely ideiglenes függőséget állapít meg a kialkudott ellenszolgáltatás fejében). Ezért jellegzetes polgári demokratikus követelés az általános szavazati jog (és fogalmi rokonai).


Az etnicizmus nem azonos semmilyen ma ismeretes politikai irányzattal,

bár persze hatással van a mai szélsőjobboldalra, amelynek az előzményei (a huszadik század elejétől 1945-ig) a nemzettel a „fajt” állították szembe, amely a nemzet egyik első nagy modern riválisa volt a partikularizmus, az identitás és a szolidaritás tekintetében (a másik természetesen: az osztály). A nemzetiszocialista fajelmélet és fajkultusz/fajgyűlölet kifejezetten a liberális-demokratikus nemzetállam és nacionalizmus ellen irányult; Himmler titkos tervei szerint a második világháború után a német nép nem „nordikus” elemeit is háttérbe szorították, „deszelektálták” és talán irtottak volna, s a demográfiai hiányt skandináv elemekkel való keresztezéssel (!) akarták pótolni. A nácik kizárólag propagandisztikus és manipulációs célzattal használták a nacionalizmus bizonyos világnézeti aspektusait, a nácik nem voltak nacionalisták. Ugyanakkor etnicisták se voltak. Politikájuk egy része „apolitikus” volt (a politika szokásos imperatívuszaival – terület, gazdagság, populáció, rend, lojalitás – hagyományos módon nem írható le), de azért mégis modern: a modern technikából, árutermelésből fakadó uniformitásigény épp annyira jellemző volt rá, mint kor- és vetélytársaira (konzervatív vagy fasiszta korporatizmus [pl. Salazar, Dollfuss, Franco], New Deal, sovén katonai diktatúrák [Piłsudski, Horthy], sztálinizmus stb., amelyek többségében volt némi államkapitalista beütés, bár egyikben se olyan mértékben, mint a Szovjetunióban).

Bár senki nem tud felelni a kérdésre: „vajon mi jelentette volna a nemzetiszocializmus, a Harmadik Birodalom számára a sikert?”, vagy: „vajon mi volt a nácik voltaképpeni politikai célja?”, eszközeik koherensek voltak, az általuk elterjesztett társadalmi rend úgyszintén.

Az etnicizmus a hanyatló, kései kapitalizmusnak abban a korszakában alakul ki, amelyben a munka, mindenekelőtt a termelőmunka megszűnt az emberiség általános állapotának lenni. A munka („a munkahely”, a job) egyre inkább privilégium: márpedig a kiváltság pozíciója nem kedvez a szerződési szabadság érvényesülésének. „A megélhetés” fokozatosan állami föladattá vált olyan társadalmakban, amelyekben az állam terjedelme és hatásköre a neokonzervatív ellenforradalom után nagyon megcsappant. Az arányukban zsugorodó népjóléti forrásokért folytatott, mind élesebb verseny a politikai autoritást teszi döntőbíróvá a juttatásokhoz való hozzáférés tekintetében, ezért a versengő csoportok természetesen megpróbálják vetélytársaik egy részét ebből a versenyből kizárni. A kizárási (és befogadási) ismérvek (kritériumok) mindinkább etnikai jellegűek (vagy – bevándorlók esetében – az állampolgársággal is összefüggenek). A szabadverseny a tőkére korlátozódik, a „munkaerőt” nem illeti meg. A polgári korszak két legfontosabb, elvont-egyetemes összetevője (munkaerőpiac, politikai/népi részvétel) a premodern korra emlékeztető módon darabolódik föl. Ennek a fölosztásnak a legitimációs ideológiája – egyebek mellett – az etnicizmus, amely az egyik leghatalmasabb erő a jelenkori politikai társadalomban.

Az etnicizmus nem terjeszkedő, hanem önkorlátozó, visszahúzódó, önkicsinyítő, olykor öncsonkító – a triumfáló nemzetállami célképzetek szemszögéből nézve kifejezetten dekadens. Mivel összhangban van a „posztmodern” korérzéssel, nincs univerzalizáló telosza, nem vonzza semmiféle „nagyság”, történeti ideológiája messzemenően eklektikus – ezért kell neki Decebal, Csaba, Szvatopluk: mert nincs értékelhető modern „megfejtése” az elvont archaizmuson kívül –, ezért aztán valamelyest mindenkire hat; így beszélhetnek a populáris-kommerciális kultúrában olyasmikről, mint „a magyar mentalitás”, mintha Széchenyi és Petőfi, Széchenyi és egy nyilas légóparancsnok, Széchenyi és egy sztálinista tömbbizalmi, Széchenyi és egy mai leszbikus PR-menedzser „mentalitása” azonos lehetett volna vagy lehetne.

Az etnicizmus mindössze annyit mond: „mi vagyunk”. Ebből a létből semmiféle erkölcsileg bírálható Legyen nem származhat.

Hiszen ez csak akkor elképzelhető, ha az univerzalizálás, az általánosítás lehetséges. A „mi vagyunk” azonban nominalista kijelentés, amelynek kimondója semmilyen szupraetnikus létezőben nem hihet. A kapitalizmus így az etnicizmus mellett létezik: a kettő összefüggése homályos.

Annyi bizonyos, hogy mivel a jelenlegi kapitalizmus politikai karaktere is bizonytalan – a piaci túldetermináció és az állami beavatkozás primátusának ciklikus váltakozása megállt (az olykori etatista retorika üres nosztalgia; az állam merőben külső szabályozó; minden társadalom „legállamibb” vonatkozását, a katonait [nem csak a harcászatit, még a hadászatit is] „kiszervezik” magáncégeknek, ezt fogják követni a titkosszolgálatok) – , ennek folytán a transzállami és paraállami etnicizmus erős és nyerésre álló kihívója a hagyományos állampolitikának. (Így hát „a nemzet” – azaz a nacionalizmus – újjászületéséről szó sincs.)

Az etnicizmusból a „népfajok” egymás iránti békés közönye épp úgy adódhat, mint egymás lemészárlása. A konfigurációk véletlenszerűek, aleatorikusak, sztochasztikusak. A filozófia számára hozzáférhetetlenek.

Úgyhogy el is hallgatok.


A szerző megjegyzése: Az írás magyarul először itt jelent meg: Korunk. Harmadik folyam. XXIV/10 (2013. október), 107-110. Még azelőtt megjelent románul: „Naţionalism versus etnicism”, ford. Anamaria Pop, Observator cultural, új folyam (XIV), 431 (689), 2013. szeptember 5-11. Ezt a változatot itt-ott javítottam és kiegészítettem.
* Az idevágó szövegek eredetileg angolul jelentek meg: „Ethnarchy and Ethno-Anarchism”, Social Research 63/1, 1996. tavasz, 147-190 (magyarul: „Etnarchia és etnoanarchizmus”, Törzsi fogalmak, id. kiad., I. köt., 303-346; románul: „Etnarhie şi etnoanarhism”, ford. Ştefan Borbély, in: G. M. Tamás: Idola tribus, Kolozsvár/Cluj: Dacia, 2001, 194-214); „The Two-Hundred Years’ War”, Boston Review, 1999. nyár (magyarul: „A kétszáz éves háború”, Beszélő, 1999. július-augusztus, 26-41; részletes jegyzetanyaggal).


Az alcímeket szerkesztőségünk emelte ki.
Címoldali illusztráció Franz Gustincich via Shutterstock.com
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!