2017. június 25. vasárnapVilmos
24°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
tgm.transindex.ro

50 ÉVE

Volt egy álmunk

utolsó frissítés: 21:52 GMT +2, 2013. szeptember 1.

Ötven évvel ezelőtt mondta el híres beszédét Martin Luther King. Nem véletlen, hogy őt is, a Kennedy fivéreket is megölték.

Akkortájt a mérsékelt reform gondolata is iszonyatnak számított. Martin Luther King tiszteletes urat az akkori amerikai közvélemény egyrészt büdös niggernek, másrészt büdös kommunistának tartotta. (Mi tagadás, King környezetében ott volt az Egyesült Államok Kommunista Pártjának jó néhány önkéntese, munkáiban és stratégiájában pedig föl-föltűnnek a párt fő ideológusának, Herbert Apthekernek a gondolatai. De ez csak utólag derült ki, másrészt pedig King használta föl a kommunista értelmiségieket, nem azok őt. Ám jellemző, hogy az Amerikában teljesen marginális, aprócska és üldözött szervezet volt az, amely – az ellenszolgáltatás reménye nélkül – támogatta a fekete emancipációs mozgalmat, kezdetben egyedül. Mások, más fehérek már csak a nagy siker láttán csatlakoztak.)

King természetesen nem volt kommunista, még csak baloldalinak se nevezhetjük: liberális volt, de a liberalizmus annyira volt akkor elterjedt, elismert és kedvelt az Egyesült Államokban, mint manapság Fejér megyében.

Az álom, amelyről ötven éve – meg előtte többször – szólt, a faji egyenlőség álma volt. (Nálunk ezt csak eufemisztikusan szabad kifejezni, talán az „etnikum” szóval, mintha az emberfajták különbözősége volna a probléma, nem a fajüldözés meg a fajgyűlölet. A „faj” szó – amelyet rituálisan mindig kijavítanak „fajtára” – tabusítása a rasszizmustól való akkora rettegésre utal, amekkora már-már a rasszizmussal határos.) Martin Luther King korában a faji szegregáció még törvényes volt számos amerikai tagállamban (és több volt brit gyarmaton), üzletek, mozik, éttermek kirakatában ott volt a „NÉGEREKNEK TILOS A BEMENET” tábla, jobb közép- és főiskolákon s a legtöbb egyetemen mutatóba se nagyon akadt fekete hallgató, színes bevándorlókat nem nagyon engedtek be se Amerikába, se a fehér domíniumokba (Kanada, Ausztrália, Új-Zéland), se Nyugat-Európába, a feketék nyílt gúnyolása és gyalázása mindennapos volt a sajtóban, az irodalomban, a színpadon, a filmben, a televízióban, majdnem tiszta liliomfehér volt a legtöbb törvényhozás, a tábornoki és főtiszti kar, a tőzsde és egyáltalán minden, ahol pénz volt, hatalom, hírnév és megbecsülés. A feketéket mindenféle ürüggyel kizárták a szavazásból. Az evvel-avval meggyanúsított feketéket elég gyakran lincselték meg az amerikai Délen – s a lincselők elég sűrűn úszták meg a dolgot az esküdtbíróságon (az esküdtek persze majdnem mind fehérek voltak) –, a velük szembeni rasszista rendőri erőszak meg naponta megeshetett. Ekkoriban még folytak az utolsó gyarmati háborúk; Párizsban egy tüntetés után százával úsztak az algériaiak véres hullái a Szajnában, a sajtó egy szót se szólhatott, a holttesteket eltüntették, a felelősöket kitüntették.

A szovjet rendszerek propagandája az itteni elnyomást próbálta igazolni az amerikai fajüldözéssel; ennek nem volt sikere. Magyarországon máig gúnyosan emlegetik, hogy „…Amerikában verik a négereket”, pedig a gúny oktalan: Amerikában csakugyan verték a feketéket. Végre valami, ami bizonyos kelet-európaiak szemében népszerűvé tehette Amerikát.

Martin Luther Kinget meggyilkolhatta a merénylő, az amerikai liberalizmus azonban győzött: a szegregációs törvényeket eltörölték, a feketék (majd a latin-amerikai eredetű „hispánok”) hozzájuthattak végre alkotmányos jogaikhoz, a pozitív diszkriminációt (affirmative action) szolgáló törvények és rendeletek százai segítettek létrehozni a művelt fekete középosztályt és értelmiséget – a hadsereg és az egyetem volt ebben a két élenjáró intézmény –, és (mindenféle visszaesések ellenére) a jogi-állami rasszizmus megszűntnek tekinthető, a mainstream kultúra pedig szinte fanatikus éberséggel őrködik rajta, hogy fajgyűlölő gondolatok, képek és metaforák ne jussanak nyilvánosságra. Ha mégis előfordul – szórványosan – ilyesmi, azonnal óriási botrány lesz belőle, aki ebben ludas, elintézte magát egy életre. Vannak fekete miniszterek, szenátorok, polgármesterek, rendőrfőnökök, vezérkari tisztek, egyetemi rektorok, bankigazgatók, gyártulajdonosok, szakszervezeti vezetők, ünnepelt gondolkodók és nagy tudósok. És van fekete elnök.

A feketék többsége ma is a legnagyobb szegénységben él, társadalmi szegregációban, tanulatlan és nem egészséges. A feketék átlagos életkora ma is alacsonyabb, mint a többségé vagy az ázsiai eredetű kisebbségeké. A fekete munkanélküliség jóval nagyobb, mint a fehér. A dolgozó feketék átlagjövedelme munkatársaikénál tipikusan alacsonyabb. A pozitív diszkriminációs programok nem túl népszerűek. Bekövetkezett – már legalább két évtizede – a valahai lelkes együttérzés elfáradása (compassion fatigue). A feketék egy jelentős kisebbsége óriási utat tett meg – és ez az eredmény önmagában is a legnagyobb tiszteletre méltó –, de a legtöbben ma is ott vannak a társadalmi piramis legalján.

Az 1968-as mozgalmak megrázkódtatásai után az egyenlőségpárti liberalizmus újabb óriási sikereket ért el: lendületet vett a nők társadalmi és erkölcsi egyenrangúságát célzó mozgalom, a feminizmus (amely természetesen nemcsak a nők mozgalma) és a melegek, leszbikusok egyenjogúsítását kivívó mozgalom is, amelynek sikerült mélyreható jogi és egzisztenciális változásokat előidéznie. A Magyarországon félreértett „politikai korrektség” önkéntesen választott és betartott eszménye – amely előírja a hátrányos helyzetű kisebbségek, az idegenek, a „mások”, a szegények, szenvedélybetegek és egyéb szenvedők megvető és méltánytalan bírálatától, kigúnyolásától való tartózkodást, nem is beszélve az ellenük való uszítás azonnali és energikus elítéléséről – , akármint vélekedjünk is róla, demokratikusabbá, egalitáriusabbá és befogadóbbá alakította a közbeszédet, jó hatással volt a médiákra és az intézményeken belüli diskurzusra. Nagyon sok vállalat és szervezet (rengeteg közület is) női kvótát állított föl, sokkal több a vezető beosztású nő, s a nők relatív átlagjövedelme is nőtt. A családon belüli viszonyok is egyenlőbbek, megengedőbbek, türelmesebbek lettek – amint ezt számtalan vizsgálat és fölmérés bizonyítja – , beleértve a gyerekek méltóságának és szuverenitásának elismerését; kevésbé autoritárius a nevelés mind otthon, mind az iskolában; a gyerekek fizikai bántalmazása megszűnőben van. A homoszexualitás üldözése, megbélyegzése, kulturális elnyomása nagyrészt a múlté.

Mindez azonban alig változtatott az állam és a politika jellegén. A liberális társadalommal együttélő amerikai állam 1945 óta egyfolytában birodalmi háborúkat folytat, aggálytalanul él mérhetetlen katonai fölényével – bár ennek ellenére gyakran szenved el lesújtó vereséget. Az Egyesült Államok számtalan véres diktatúrát támogatott és támogat (a Szuharto-féle indonéziai katonai rémuralom egymillió embert mészárolt le vélt politikai ellenfelei közül), az amerikai katonai és titkosszolgálati agresszivitás a Szovjetunió összeomlásával, Kína piaci-tőkés fordulatával, a hidegháború befejeződésével se csökkent.

Legutóbb kiderült, hogy az amerikai nemzetbiztonsági szolgálat (az NSA) gyakorlatilag az egész világot megfigyeli, együttműködve a brit szolgálatokkal és hadsereggel. A szövetségeseit is. Ellenségeit az USA a nemzetközi jogra való tekintet nélkül gyilkoltatja meg külföldön. Egyáltalán nincs tekintettel más államok szuverenitására, nemzeti függetlenségére, továbbá az érvényes nemzetközi szerződésekre. (Ez alól részben – és igen aggasztó módon – csak a fehér angolszász államok a kivételek: az Egyesült Királyság, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland. Az etnikai kapocs még mindig erősebb, mint a szövetségesi viszony…)

A vietnami és az iraki háború elleni tömegmozgalmak teljesen eredménytelenek maradtak. Újraválasztották George W. Bush elnököt, akiről kiderült, hogy az iraki háború okairól és céljairól szemérmetlenül hazudott az amerikai népnek. A francia hadsereg és titkosszolgálat beavatkozásai a Magrebben és Fekete-Afrikában mindennél semmivel se különbek.

Az európai államok belső viszonyai (az északi kivétellel: Németország, Benelux, de igazából csak Skandinávia) ismét kevésbé liberálisak: a bevándorlókkal („bevándorlónak” tekintik a sokadik generációs, ám keleti vagy déli eredetű polgártársakat is) és az őket „kibocsátó” szegényebb országokkal szembeni idegengyűlölet és rasszizmus roppantul elterjedt, miközben más – „autochtonnak”, „hazainak” elismert – kisebbségek helyzete közben tetemesen javult (Nyugat-Európában).

A huszadik századi liberalizmus 1917 és 1989 között kifejezte azt a tényt is, hogy mind kívül (a Szovjetunióban és befolyási övezetében), mind belül (a nyugati kommunista és radikális szocialista pártokban, a szakszervezetekben, az erős szélsőbaloldali szubkultúrában és párhuzamos intézményrendszerben) jelen volt a fönnálló rendszer rendszerszintű kihívója, amely immár más volt, mint a rongyos éhenkórászok gyülevész hada: katonai erőtől a filozófiáig rendelkezett a hatalom – ez esetben az ellenhatalom – összes klasszikus jegyével. A második világháborúban a tőkés Nyugatnak össze kellett fognia evvel az ellenhatalommal, majd 1945 után példátlanul nagy engedményeket kellett tennie a nyugati munkásosztálynak (a szakszervezetek és a munkáspártok ideig-óráig még irányíthattak is némely nyugati államokat, kulturális befolyásuk is mérhetetlenül megnőtt). Ez a helyzet a nyugati munkásság polgárosulásával, a technika fejlődésével, a szovjet tömb belső válságával az 1970-es évek végére megváltozott, mégis hátrahagyta az egyenlőség erős hagyományát, amelyben a liberalizmus és a szocializmus konvergált. De Európában is megmaradt az imperialista jelleg: a szegény, függő országokkal szembeni túlhatalom, éles kontrasztban a növekvő belső egyenlőséggel, toleranciával, pluralizmussal.

A nyugati és keleti „jóléti állam” és „fogyasztói társadalom” nagyjából egyidejű válsága az 1970-es és 1980-as években – Giovanni Arrighi joggal mutatta ki az etatista (tervező, újraelosztó) és piaci (laisser-faire, privatizáló) szakaszok ciklikus váltakozását a modern kapitalizmus történetében; ez egyébként a szovjet típusú államkapitalizmusokra is illett valamelyest – tönkretette a reformáló munkáspártokat (Kelet-Európában is), és megásta a nagy tizenkilencedik századi világnézetek sírját.

Ez persze együtt haladt az atomizálódás, a mobilitás, a szüntelenül cserélődő kulturális identitások, a kommerciális tömegkultúra, a mobiltelefóniával összefonódó digitális kommunikáció, a hagyományos írásbeliség hanyatlása, a régi nemzeti kultúrák megroppanása, az osztályidentitások alkonya, a szexuális forradalom, a településszerkezeti átalakulás stb. ismert jelenségeinek kombinált hatásával, amelyek következtében a „fejlett” (azaz nem harmadik világbeli) országok szervezettsége visszaesett. Nincsenek többé nagy létszámú szakszervezetek, tömegmozgalmak, tömegpártok, egyházak. Nemcsak a templomok üresek, hanem a mozik is. A tömeges együttlét generációs jellegűvé vált, rock-koncertek és ún. fesztiválok csak a fiataloknak szállítják az olcsó eksztázist. A két valaha legelterjedtebb közös élmény – a katonai szolgálat és a templomba járás – keveseké. Az európai kultúra közös alapjai nem semmisültek meg, egyszerűen elfelejtették őket.

A tizenkilencedik század (persze korábbról származó) nagy ideológiái – a liberalizmus, a nacionalizmus és a szocializmus – azonban megszűntek.

Emancipációs funkcióik (jogegyenlőség, alkotmányos védelem, joguralom, a magánélet háborítatlansága; az idegen dinasztikus uralom elvetése, nemzeti függetlenség, önállóság, önrendelkezés, a népek egyenlősége, kifejezési szabadság, szabad nyelvhasználat minden „néptörzsnek”; a fizikai munkát végző osztályok méltóságának elismerése, munkajog, szociális jogok, progresszív adó, egyenlősítő szociálpolitika, legális föllépés érvényes szerződésekkel szemben, azaz: sztrájkjog stb.) ellentmondásosan bár, de kodifikálódtak valamelyest, valósággá is változtak itt-ott, annyira, amennyire, de azért nagyjából egyformán részei – némileg kilúgozva és ártalmatlanítva – a jelenkori konszenzusnak. A mai politikának van osztálytartalma (hogyne lenne!), de nem osztálypolitika abban az értelemben, hogy bizonyos osztályok kollektív politikai szubjektumok, közös erkölcsi cselekvők lennének, mint a huszadik században. Az egyes politikák közötti döntést egyre kevésbé szabja meg a világnézeti identitás, sokkal inkább a politikai ajánlat előnyeiről alkotott – a médiák által is keltett – benyomás.

Ennek folytán a parlamentarizmus kiüresedett, a forradalmi mozgalmakat pedig követelő mozgalmak váltották föl. A forradalom lényege, hogy kétségbe vonja az adott hatalom legitimitását, az újabb követelő mozgalmak – antinukleáris mozgalmak, antiglobalisták, Occupy!, Indignados és a többi – viszont a fönnálló hatalomtól igénylik követeléseik teljesítését, de (noha nem forradalmiak) a parlamenti politikától (is) távol maradnak. Nincs szervezetük és szerkezetük, addig maradnak fönn, ameddig egy-egy nagy tüntetéshullám energiája tart (ez kb. három év), nyomot hagynak ugyan, de ezek a nyomok a kezdeményezők gondolataival ellenkező irányba is vezethetnek, anélkül, hogy ez bárkinek föltűnnék.

A pártrendszer nincs mindenütt akkora válságban, mint Magyarországon – a legnagyobb pártnak itt sokkal több megválasztott és kinevezett állami tisztségviselője van, mint ahány tagja!... – , de azért az összetartó és fegyelmezett tömegpártok korszaka (a huszadik század) véget ért. Magyarországon a közönség gyűlöli a pártrendszert (a többpártrendszert is), s nem veszi észre, hogy hovatovább nincs mit gyűlölnie.

Ám minden tekintetben világos, hogy a kollektív szubjektumok (nemzetek, osztályok, felekezetek) meggyöngültek, a hagyományok nosztalgiává halványultak (a hagyományra hivatkozó, nagyon is posztmodern reakciósoknak fogalmuk sincs a hagyományról, különösen a vallásról).

Az alkotmányosság, a joguralom/jogállam, a kisebbségi jogok, az egyenlőség, az egyéni szabadság – közvetve vagy közvetlenül – liberális származású rendszerét, amelynek (befelé legalábbis) az Egyesült Államok volt a legjellegzetesebb példája, legföljebb a megszokás és az intézményi hagyomány (elsősorban a jog) tartja fönn, eleven, tevékeny társadalmi támogatása nem nagyon van, ahogyan semmi másnak sincs.

Azon, hogy itt-ott ez a rendszer összeomlik (mint hazánkban), el lehet keseredni, de nem szabad meglepődni. Ezt az egészet csak az imádság tartotta. A hitetlenek imádsága.

Mondom, a rendszer alapelvei ismeretlenek. „Liberális rendszeren” nálunk a legtöbben azt értik, hogy kimondottan liberális párti miniszterek vannak a kormányban. (Nem ezt jelenti, nyájas olvasó.) S ez az összeomlás nem azt jelenti, hogy a rendszer nem liberális többé, hanem inkább azt, hogy nem rendszer.

Mert az intézkedések tetszőleges egymásutánja nem politika, és az erőszakmonopólium fönntartása vagy akár megerősítése, a fensőbbségi és uralmi privilégiumok gyakorlása önmagában még nem állam.

Az Egyesült Államokban az NSA hallatlan botránya nem azért történelmi mérföldkő, mert ilyen egyetemes spiclirendszert még a totalitáriusnak híresztelt szörnyállamok se hoztak létre, hanem azért, mert az amerikai közvélemény ilyen bágyadtan reagál. Lám-lám, nálunk is: a magyarhoni szabadelvűség emblematikus alakja, Konrád György, a világhírű író, megértéssel nyilatkozik erről az aljasságról a nem kevésbé szabadelvű hetilapban – miközben ugyancsak méltányolja Thilo Sarrazin hírhedt rasszista fércművét és a nyugat-európai kormányok bevándorlóellenes, iszlamofóbiás, hm, attitűdjét. Vajon mit szól Vámosszabadihoz? Azt sem értem, miért helyteleníti Konrád a megszállt arab területeken vaskézzel kormányzó izraeli hadsereg rendszabályai ellen irányuló szerény európai intézkedéseket. (Meg kell adni, az interjút készítő írótárs elhűlt. Én is meglepődöm, de csak ímmel-ámmal. Mindenki egyre reakciósabb.)

Volt egy álmunk – én már régóta nem álmodom ezt az álmot, de jobb kedvű nem lettem ettől se –, EMBERI JOGOK volt a neve. Ahogy lenni szokott, egy s más valóra vált belőle, nyíltan nem illik és nem szokás semmibe venni, bár a gúnyos mosoly mindenütt ott virít.

Ma Magyarországon – másutt nem – a „liberalizmus” a piac kultuszát jelenti s egyfajta elvont pluralizmust. Pedig az 1989-i kelet-európai liberalizmus egyrészt 1968 utáni szabadelvűség volt, amelynek fő képviselői egy időben vonzódtak a (szovjetellenes) új baloldalhoz, másrészt hőseik Magyarországon – Eötvös, Jászi, Bibó – egalitáriusok voltak. A legnagyobb liberális (és republikánus) filozófus, Kant, a nagy francia forradalom híve volt. A jogegyenlőség, a szociális állampolgárság s ami velük jár (az alkotmányosság és a nyilvánosság elve) egalitáriussá tette a liberalizmust. A nem egalitárius liberalizmus konzervatív.

Az egalitárius – alapjogi és szociális értelemben egyaránt egyenlősítő – modern liberalizmus nem volt pusztán procedurális, s a népben bízott mindenekelőtt, nem a jogtudó elitekben („a fékekben és ellensúlyokban”, ami most az egyetlen hatékony liberális mítosz a tekintélyelvű, szabadságellenes rezsimektől tartó, művelt kisebbség körében). Ez a liberalizmus pusztul, hőseit – Julian Assange-tól Edward Snowdenig – üldözi a nyugati jogállam. A brutalitástól sohasem idegenkedő brit állam most már a szabad sajtóra is lesújt. 1789 és 1989 szelleme kihunyt.

Magam is elhagytam – ha tetszik, elárultam – ezt a szellemet. De én ennél nem kevesebb, hanem több (ha tetszik: „mélyebb”) szabadságot szerettem volna. Az atomizálódás, a bomlás, a szétzüllés együttállása az autoritárius erőszakoskodással (ennek az együttállásnak a jelei a rasszizmus, a nőgyűlölet, a homofóbia, az öregek és betegek gyűlölete: mindezek végső soron a legalpáribb önzést fejezik ki), a politikai cselekvésképtelenség és az általánosult, kölcsönös gyűlölködés: ezek a kor jegyei.

Magyarországon és néhány volt (kelet-európai, közép-ázsiai) szovjet utódállamban ez különösen föltűnő, de semmiképpen nem egyedülálló.

De Martin Luther King álmát nem friss ébredés váltotta föl a hűvös és tiszta hajnalban, hanem a verítékes, harákoló lidércnyomás. George Grosz, nem Piero della Francesca. A punk rock, nem az Örömóda. Tévépolitológusok, nem Bibó István. Neonáci rohamosztagok, nem munkástanácsok. A kezdetleges ávó után a kifinomult, egyetemes spiclirendszer: mint mindig, a szabadság védelmében.

Az írás eredetileg megjelent a Népszabadság augusztus 28-i számában.