2017. május 23. keddDezső
22°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
tgm.transindex.ro

Ki lehet ma népi író?

utolsó frissítés: 14:26 GMT +2, 2013. augusztus 30.

A szegénység és az egyenlőtlenség mai fölpanaszlása nem jár együtt rendszerszintű tanulságok megfogalmazásával, minden a (tőkés) rendszeren belül zajlik.

A népi írók maradandó teljesítménye a halhatatlan szociográfiák sorozata az 1930-as években. Ezek a könyvek látszólag hibrid műfajúak – a szépirodalom, a szociológia, a „tényföltáró újságírás” és a politikai traktátus metszéspontján helyezkednek el –, de úgy látszik, ez a nagyszerű írónemzedék mégis valami eredetit és megismételhetetlent hozott létre. Vannak azóta is lángeszű non-fiction alkotások a magyar irodalomban (Hajnóczy Péter. Az elkülönítő – vegye meg mindenki az új kiadást!), de éppen azon a ponton különböznek „a falukutatók” műveitől, amelyről itt beszélni szeretnék.

A népi írók szociográfiáinak összesen két tárgyuk volt: a szegénység és a szolgaság. Szemben azonban mindenfajta XXI. századi (recte: 1989 utáni) kelet-európai „tényirodalommal”, amelyet olvashattam, megvolt bennük az a dimenzió, amely az utódok írásaiból hiányzik: a szegénységet és a szolgaságot nem létállapotnak, hanem problémának – azaz olyasminek, amit meg lehet és meg kell változtatni – tekintették.

Ha pedig valami, amit rossznak tartunk – s ilyesmi sokunk szerint a szegénység és a szolgaság – nem végzetszerű, nem örökkévaló, akkor viszonyunk hozzá erkölcsi, TEHÁT politikai.

Minden emancipációs politika – vagyis az olyan politika, amely fölszabadítja, nagykorúvá teszi a politikai szubjektumokat (minden embert), megadja nekik a hiánytalan emberi méltóságot, és lehetővé teszi nekik az egyéni, személyes életen túli cselekvés lehetőségét, s evvel parancsolatát – kulcskérdése az egyenlőség.

Az emancipációs politika történelmi kezdetekor – a XVIII. században – a gondolat és a szenvedély a születési előjogok, a rendi korlátok ellen, azaz a kiváltságos nemesek és a joghiányos közrendűek közötti különbség megszüntetésére irányult, a jobbágyság és a rabszolgaság fölszámolására, az általános adókötelezettség bevezetésére, az egyház és a Korona törvények fölöttiségének megszüntetésére és í.t. A népi írók ezt folytatták, hiszen Kelet-Európában a formális emancipáció ellenére megmaradt a paraszti nép szolgai alávetettsége, féljobbágyi állapota és általános megalázottsága – nem is szólva itt az általános választójog álságos kijátszásáról vagy újfajta kollektív diszkriminációkról (numerus clausus, a munkásszervezetek üldözése, a tisztikar kivételes státusza, csendőruralom vidéken).

Akárcsak ma, a parlamenti politikában nem nyílt alternatíva; a nép (akkori) többségét, a parasztságot nem képviselte senki, a népi írók – konkrét címzett nélkül – általánosságban fordultak a közvéleményhez, csak az értelmiségben bíztak (mint kiderült: hiába). Ez az általános tehetetlenség azonban akkor még a demokrácia előtti állapotoknak felelt meg, a „népi” demokráciában meg a polgári demokráciában való mély csalódás még nem következett volt be. Ennek következtében az erkölcsi és politikai dimenzió egybeesett: a népi írók, a „falukutatók” – másokkal együtt – a demokratikus szocializmus egyik irányzatát testesítették meg, az is világos volt, kik az ellenségeik: a nagybirtok, a nagytőke, a bürokratikus-katonai kaszt, a hűbéri szellemű katolikus egyház (a protestánsok akkoriban mások voltak). A népi írók az egykori ellenkultúra részei voltak – olyan ellenfeleikkel együtt, mint Kassák és József Attila –, még világosabban: az antifeudális és antikapitalista rendszerellenzékhez tartoztak.

Ahhoz, hogy a paraszti nyomor és a paraszti megalázottság eltöröltessék, az akkori rendszert le kellett rombolni – ezt a burkoltan kimondott következtetést elértette a Horthy-rezsim, ezért zaklatta (majd megpróbálta lekenyerezni) a népi írókat.

A szegénység és az egyenlőtlenség mai fölpanaszlása nem jár együtt rendszerszintű tanulságok egyértelmű megfogalmazásával, minden a (tőkés) rendszeren belül zajlik, a teljes horizont: kapitalista, az egyenlősítőké és jogvédőké is.

Politikai cselekvés még kimondatlanul se következik belőle. Maga a kritika is csak látszólag erkölcsi természetű: hiszen milyen erkölcs az, amelynek nincs összefüggése azokkal a teendőkkel, amelyek az erkölcstelenség fölismeréséből adódhatnak?

A panasz nem ellenzéki. A panasz a hatalom elismerése: tegyen valamit az állam a tarthatatlan állapotok javítására. A panasz talán jobbítja, de szilárdítja is a rendszert.

Népi írók nincsenek. És nem is lehetségesek.